Franz Schubert nem színházi szerzőként él a köztudatban, pedig rövid pályája során több, mint tíz operát komponált, melyek között akadnak a maguk korában szép sikereket elért darabok is. Megnyitását követően Cselre cselt címmel a Magyar Királyi Operaház is színpadra vitte Arisztophanész nyomán írt egyfelvonásosát. Ugyanakkor tény, hogy miközben a komponista daljátékai és operái megejtő líraiságukkal, dalait idéző formai megoldásaikkal, jól sikerült szimfonikus részleteikkel hívják fel magukra a figyelmet, színpadi alkotásokként, dramaturgiailag kevésbé jól sikerültek; Schubert a jobb színházi érzékkel megírt egy-egy jelenetben rejlő drámaiságot sem mindig aknázza ki. Színpadi művei közül azonban még így is akad kettő, amelyek, bár ritkán játsszák őket, mégis megtalálták útjukat korunk közönségéhez is. Claudio Abbado zenei irányításával 1988-ban a Fierrabrast mutatták be nagy sikerrel, majd ezt követően, 1991-ben a Grazi Állami Opera az Alfonso és Estrellát vitte sikerre Mario Venzago dirigálásával – ez utóbbi darabot hat évvel később Nikolaus Harnoncourt is repertoárjába emelte. A két említett opera itthon eddig nem szólalt még meg élő előadáson, így az Alfonso és Estrellát minden ritkaságok iránt fogékony operakedvelő nagy érdeklődéssel várhatta a Helsinki Barokk Zenekar vendégelőadásában a Müpában.

 
Lydia Teuscher (Estrella) és Arttu Kataja (Adolfo) (© Posztós János, Müpa)

Schubert az Alfonso és Estrellát tekintette legjobban sikerült operájának, éppen ezért nagy csalódásként élte meg, hogy nem sikerült előadatnia: sem Bécsben, sem Drezdában, sem Berlinben. Drezdában ekkor nem kisebb személy, mint Carl Maria von Weber igazgatta az Operát, aki válaszra sem méltatta osztrák kollégáját, miközben Berlinben azzal utasították el a darabot, hogy az nem találkozna a berlini közönség ízlésével. A librettót több kortárs is elhibázottnak találta, sőt, az 1870-es években maga a szövegkönyvíró, Franz von Schober jelentette ki, hogy halva született szövegét még Schubert zenéje sem tudta életre kelteni. A mű ősbemutatójára végül a zeneszerző halála után több, mint húsz évvel került sor Weimarban, Liszt Ferenc dirigálásával, aki kegyeleti aktusnak tekintette a darab megszólaltatását. Részletes ismertetőt is írt az Alfonso és Estrelláról, de végül jelentősebb húzásokkal és a nyitány lecserélésével szólaltatta meg a dalművet (Schubert eredeti zenekari bevezetőjét Anton Rubinstein egyik hangversenynyitányával helyettesítették).

Lydia Teuscher (Estrella) és Johannes Weisser (Mauregato) (© Posztós János, Müpa)

Aapo Häkkinen zenei vezetésével a Helsinki Barokk Zenekar részben a „weimari változatot” vette alapul, mindezt azzal magyarázva, hogy az 1800-as évek első felében bevett gyakorlat volt az operák húzása, átalakítása, s ők historikus együttesként igyekeznek az akkori előadási gyakorlatot követni. Összevetve ugyanakkor az előadás hosszúságát a darab CD-felvételével, megállapítható, hogy jelentős húzásokat mégsem eszközöltek a partitúra zenei anyagán, csak kisebb kiigazításokat. A Népszavának adott interjújában Häkkinen kifejti, hogy a darab cselekménye nélkülözi a realizmust: Franz von Schober, a szövegíró szürreális világot teremtett, s e köré Schubert felfokozottan érzéki, lírai muzsikált komponált, amely felerősíti a darab meseszerű hangulatát. Häkkinen ezzel indokolta az előadás félig szcenírozott jellegét is: a zenekar nem a zenekari árokban, hanem a színpadon foglalt helyet, s díszletet nem, jelmezeket is csak jelzésszerűen használtak. Ezzel a megoldással kétségtelenül sikerült elfedtetni a dramaturgiai problémák egy részét. s a zene szépségeire, szélesen áradó líraiságára, Schubert dallaminvenciójának gazdagságára irányítani a figyelmünket.

Lydia Teuscher (Estrella) és Patrick Grahl (Alfonso) (© Posztós János, Müpa)

A kórus kottából énekelt, a szólóénekesek nem. A produkció díszletek nélkül is felért egy szcenírozott operaelőadásban nyújtott élménnyel. A színészi alakítások ugyanis meggyőzőek és hatásosak voltak: zeneileg is árnyalt szerepformálással, szürreális hangulatot teremtve, ugyanakkor hús-vér emberekként jártak-keltek a zenészek körül a pódiumon. A zenekar előtt egy hatalmas asztal állt, amit fehér drapériával takartak le, s ami előtt az egész est alatt egy varrogató statiszta foglalt helyet. Az énekesek fekete ruhában léptek színpadra, kötélből készült különböző kellékeket, jelmezkiegészítőket aggatva magukra. A szélesen, olykor komótosan, máskor lendületesen áradó, ugyanakkor színesen hangszerelt muzsikának van egyfajta meditatív jellege. Vilppu Kiljunen rendezése ezt is szépen kiemelte, s a különböző tájképeket és azok átalakulását megjelenítő vetítésekkel még érzékletesebbé tette az álomszerű atmoszférát.

Krešimir Stražanac és Johannes Weisser (Mauregato) (© Posztós János, Müpa)

Aapo Häkkinen jól átgondolt koncepció mentén irányította a zenészeket, s az egyes jeleneteket szépen felépített, lezárt egységekként szólaltatta meg. Nem igyekezett egybefüggő, folyamatosan áradó drámaként megszólaltatni a partitúrát: minden jelenet után nagyobb lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd újra nekilendült a következő zenei egységnek. A zenészek fegyelmezetten, színekben gazdagon kísérték az énekeseket, miközben szépen kiemelték az egyes jeleneteket összekötő tematikus zenei motívumokat. A zenekari részek is fület gyönyörködtetően szóltak.

Lydia Teuscher alapvetően az 1800-as évek előtti repertoárra specializálódott, de Schubert-dalokat is rögzítettek már tolmácsolásában. Nem meglepő tehát, hogy Estrella szólamában is otthonosan mozgott. Szépen csillogó lírai szopránhangon, érzékenyen lehelt életet a kottába, miközben színészileg is hitelesen varázsolta elénk a fiatal királylány alakját.

Krešimir Stražanac (Froila), Lydia Teuscher (Estrella) és Patrick Grahl (Alfonso)
(© Posztós János, Müpa)

Magával ragadó szenvedéllyel énekelt a férfi címszereplőt megszólaltató Patrick Grahl is, aki nagy szakmai rutinnal, könnyedén szárnyaló lírai tenorhangon énekelte végig az estét, miközben impozáns színpadi jelenlétével is maradandó benyomást tett a közönségre.

Froila szólama mintha helyenként magas lett volna Krešimir Stražanacille számára, akinek tömör basszbaritonja nem mindig szólt tisztán. Ettől eltekintve technikailag kifogástalanul énekelte végig az estét.

Telitalálat volt Johannes Weisser sötétebb színezetű baritonja Maugreto szerepére, aki filozofikus, merengő uralkodónak ábrázolta a trónbitorlót.

Határozott jelenség volt a színpadon Arttu Katajan, aki rutinosan hozta a gonosztevő figuráját, miközben vokális teljesítményére sem lehetett panaszunk.

A különösen ihletettre sikerült kórusrészleteket a Cantemus Vegyeskar interpretálta nagy profizmussal, letisztult, gazdag hangzásvilággal.

Péter Zoltán

*

2022. november 17. Müpa, Nemzeti Hangversenyterem

Franc Schubert:

Alfonso és Estrella

Opera három felvonásban, két részben, német nyelven, magyar, angol és német felirattal

Librettó: Franz von Schober

Világítás: Mika Haaranen

Látvány: Sampo Pyhälä

Jelmeztervező: Elina Ström

Vezényel: Aapo Häkkinen

Rendező: Vilppu Kiljunen

Szereplők:

Alfonso: Patrick Grahl

Estrella: Lydia Teuscher

Froila: Krešimir Stražanac

Mauregato: Johannes Weisser

Adolfo: Arttu Kataja

Közreműködők: Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma), Helsinki Baroque Orchestra

Lydia Teuscher és Arttu Kataja

Lydia Teuscher és Johannes Weisser

Lydia Teuscher és Patrick Grahl

Krešimir Stražanac és Johannes Weisser

Krešimir Stražanac, Lydia Teuscher és Patrick Grahl