A brnói Janáček Fesztiválon hagyomány, hogy egy operát két különböző rendezésben is bemutatnak. Idén Leoš Janáček operáját, a Kátya Kabanovát adta elő a Prágai Nemzeti Színház és a svájci Grand Théâtre de Genève társulata, Calixto Bieito, illetve Tatjana Gürbaca rendezésében. (A mű hátteréről és a cselekményről lásd röviden a cikk végén!)
*
Kátya Kabanova - Prágai Nemzeti Színház
Egyoldalú rendezés, nívós énekes szólisták és kitűnő zenekari játék jellemezte a Prágai Nemzeti Színház Kátya Kabanova-produkcióját. (Premierje január 28-án volt Prágában.)
Az előadás rendezője, a spanyol Calixto Bieito számos alkalommal bizonyította már tehetségét (Schulhoff Flammen című operájának előadásáról szóló kritikánkat, amelynek bemutatója idén júniusban volt Bieito rendezésében Prágában, itt olvashatják: „Életre ítélve”). Éppen ezért a mostani, némiképp csalódást keltő Kátya Kabanova-rendezésével kapcsolatban nem tudok másra gondolni, minthogy Bieitót kevésbé érdekelte a darab. Hidegen hagyta a mű, nem érintette meg, és ennek köszönhetően a rendezés sem érinti meg mélyen a nézőt.
A produkció alapvetően egyetlen ötletre épül: Kátya bezártságát, elfojtott vágyaiból eredő szorongását óhajtja megjeleníteni – a lehető legnyomasztóbb környezetben. Teszi ezt a rendező okosan és hatásosan, és nem is lenne ezzel baj, ha a darab monodráma lenne, aminek Kátya az egyetlen szereplője. Csakhogy a mű nem monodráma, és Janáček operája (aminek szövegkönyvét a zeneszerző Osztrovszkij A vihar című drámája nyomán írta) sok minden másról is szól. Erőteljes társadalomkritikát fogalmaz meg egy álszent, bigott közösségről, ahol a külsőségek, a látszat többet számítanak, mint az őszinte emberi kapcsolatok és a valódi érzelmek. Fontos ezért ennek a merev vidéki társadalomnak az ábrázolása is, fontos az orosz kisváros miliője, mellette a Volgával, és nélkülözhetetlen a szereplők közötti viszonyok elmélyült ábrázolása. Janáček alkotása hiteles emberi kapcsolatokat mutat be, lebilincselően valósághűen. Bieito rendezésében ezek a viszonyok háttérbe szorulnak. Olykor egyenesen hiányzik a karakterek közti interakció, és a szereplők egymástól távol állva, egymásra sem nézve kommunikálnak. (Érdekes, hogy több ízben is a néma jelenetek a legsokatmondóbbak. Ilyen például, amikor Kátya és zsarnok anyósa, Kabaniha az első felvonásban néhány másodpercen át farkasszemet néz.) Aprólékos környezetrajz és mélyebb lélekábrázolás hiányában a színpadon végig csak egy sajnálatra méltó, abuzált nő szenvedéseit látjuk.
Kátya be van zárva abba a bigott, kegyetlen világba, ahol él, de Janáček művében a bezártság érzetét – a lány számára és a néző számára egyaránt – paradox módon a természet közelsége is felerősíti, amit ezért a rendezésnek, ha nem is feltétlenül realisztikusan ábrázolnia, de sugallania, érzékeltetnie kellene. Most ez is hiányzott. Kátya romantikus lélek, a természet szerelmese. Hagyni kellene, hogy a színpadon is csodálhassa egy kicsit azt a természetet.
A lányt beteljesületlen erotikus álmok kínozzák, amit a mostani produkció rendezője igen erőteljesen hangsúlyoz. Jól teszi, de Kátya szorongó lelkiállapotát nem csak elfojtott szexuális vágya határozza meg, hanem szélesebb értelemben vett szabadságvágya is. (Igaz, erre egy apró szimbólum erejéig a rendező is utal, amikor az álomvilágba menekülő Kátya madár alakban erősíti a falra a kabátját. Egyszerű, de erőteljes kép, kár, hogy kevés ilyet látunk.)
A Kátya Kabanova egyrészt pszichológiai dráma, másrészt azonban – minden realizmusa mellett – nagyon romantikus mű is, amelyet nem lehet, pontosabban nem érdemes egyetlen, gumiszobára emlékeztető, üres helyiség falai közé zárni.
Merthogy az első két felvonás színpadképe egy magas, szürkésfehér falakkal körbevett nyomasztó, szűk tér (talán inkább egy üres úszómedence?), amelyben Kátya űzött vadként szaladgál fel s alá. A medence (ketrec?) tetején ócska rácsok és neonok vannak, a falakon néhány kis szellőzőnyílás. A hely nyilvánvaló metaforája a lány pszichés állapotának, bezártságérzetének, és mint ilyen, igen kifejező. De elég lett volna nyitóképnek, jelzésértékűen, utalásszerűen ábrázolandó a fullasztó légkört. A díszlet azonban egészen az utolsó felvonásig marad. Valamennyi szereplő ebben a fehér dobozban éli az életét. A mozgásuk nincs igazán jól megkoreografálva, kicsit magukra hagyva sétálgatnak ide-oda. Olykor, látszólag indok nélkül, felmásznak a falon lévő vaslépcsőkre, majd visszamásznak. A nők magassarkúban vannak, amit néha levesznek, majd újra felvesznek, nem tudtam rájönni, hogy miért. Ebben a steril, lecsupaszított térben senki nem tűnik teljesen normálisnak, a szereplők motivációit nehéz felismerni, és nem könnyű a nézőnek bárkivel is azonosulni.
A rendezés igencsak nyersen mutatja be a második felvonásban Kátya és Borisz együttlétét: a férfi a falnak döntve teszi magáévá a lányt. A pillanat így talán kevésbé romantikus, viszont hihető és hatásos; régóta elfojtott testi vágyak törnek elő belőlük.
A harmadik felvonásban változik a színpadkép, a hátsó fal leereszkedik, és kint találjuk magunkat az éjszakában. A következő jelenetek illusztrálása azonban igencsak kiábrándító. A folyót szimbolizálni hivatott, néhány centiméter magas medence inkább kacsaúsztató benyomását kelti. (Legalább eltakarhatták volna azokat a csapokat, amikből a víz lassan belefolyik.) Az enyhén csobogó „folyó” egyébként hatalmas, hullámzó árnyékot vet a nézőtér mennyezetére, ami igen látványos, de nehéz volt eldöntenem, hogy ez csak a fények véletlen játékának vagy tudatos rendezői koncepciónak az eredménye. A ködöt imitáló füst, illetve magának a viharnak az ábrázolása is erőtlen, valahogy az egész látványvilág olcsónak tűnik. De még így is megrázó, ahogyan a szakadó eső közepette Kátya belezuhan a sötét pocsolyába...
Calixto Bieito jól ráérzett a darab mondanivalójának egyik legfontosabb elemére, Kátya őrületig fokozódó magányérzetére, „klausztrofóbiájára”, és néhány egyszerű eszközzel a mű elején hatásosan érzékelteti ezeket. De hamar elfogytak az ötletek, a történet további elemeinek kibontására Bieito már alig fordított időt és energiát, és mindez az elnagyolt, illetve félbehagyott kivitelezésben is megnyilvánul. Kár érte, elszalasztott lehetőség volt ez; az amúgy ötletgazdag rendezőnek és Janáček remekművének találkozása többet ígért.
*
Az énekesek és a zenekar sok mindenért kárpótolt minket.
Kátya a darab legalaposabban megrajzolt alakja. Megszólaltatója részéről nagy hangterjedelmet, állóképességet, ugyanakkor drámai és lírai hangszínt egyaránt kíván.
Alžběta Poláčková erős, fényes szopránján szenvedéllyel, fájdalommal, kifejezően, drámai erővel, máshol pedig finom pianissimókat énekelve keltette életre a romantikus lány figuráját. Már első felvonásbeli elbeszélése is megindító volt. Érzékeny színészi játéka kifejező mimikájában is megnyilvánult (ezért is volt zavaró, hogy a harmadik felvonásban, búcsúáriája alatt hosszú perceken át hátulról volt megvilágítva, így az arca sötétben maradt). Mozdulatai, rémült, védekező összegörnyedései is sokatmondóak voltak.
Kabaniha és Tihon volt az a két szereplő, akik számára Bieito rendezése karakteresebb, összetettebb szerepformálásra adott lehetőséget, mint a másik, svájci produkció. Mindkét figura megformálója élni tudott a lehetőséggel.
A fiát és Kátyát is terrorizáló gazdag özvegyet, Kabanihát játszó legendás szoprán, Eva Urbanová félelmetes nőalakot hozott létre. Igazán lehetett őt gyűlölni, maga volt a gonosz megtestesülése. Kemény hangjaival, parancsoló hangsúlyával, szaggatott énekével az énekesnő pályája zenitjén túl is lenyűgöző volt.
A Tihon szerepében színpadra lépő tapasztalt tenor, Jaroslav Březina páratlanul jó érzékkel formálta meg a megalázott, alkoholista férj figuráját. Ostoba, gyáva fickót láttunk, aki nem is azért agresszív Kátyával, mert élvezné a szerepét, ellenkezőleg: szerencsétlen, primitív alak, aki dühében teszi ezt. Csak eszköz az anyja számára, és saját életét is mérhetetlenül gyűlöli. Mintha még magától is undorodna, de gyenge akaratú, és érzelmileg éretlen ahhoz, hogy kétségbeesését máshogy fejezze ki vagy hogy az életén változtatni próbáljon.
A Boriszt megformáló, jó megjelenésű dán tenorista, Magnus Vigilius éles, kevésbé tartalmas, de tiszta, erős hangja többnyire jól átjött a zenekaron, és az énekes jól birkózott meg a magasságokkal is.
A Varvarát alakító fiatal mezzoszoprán, Alena Kropáčková figyelemreméltó hangi kvalitásai mellett imponáló játékával is meggyőzően jelenítette meg Kátya mostohatestvérének karakterét, a történet egyetlen igazán életrevaló figuráját. A másik produkció Varvarájával összehasonlítva itt egy megfontoltabb, érettebb nőt láttunk.
A mogorva, agresszív nagybácsi, Dikoj szerepében a kitűnő bariton, Jiří Sulženko vokálisan kifogástalanul interpretálta a szerepet, de ebben a rendezésben a karakter kicsit háttérbe szorult. Hasonló volt a benyomásom a Kudrjast alakító Martin Šrejma produkciója esetében is.
*
Kátya Kabanova - Genfi Nagyszínház
A fesztivál másik Kátya Kabanova-előadását a svájci Grand Théâtre de Genève vendégjátékában, a német Tatjana Gürbaca rendezésében láthattuk (premierje a múlt hónapban, október 21-én volt Genfben.)
Ez a produkció látványosabb és kidolgozottabb volt, bár nem feltétlenül minden vonatkozásban átgondoltabb, mint a prágai rendezés. Az előadói gárda viszont ezúttal is elsőrangúnak bizonyult.
A cselekmény helyszíne itt is szimbolikusan van ábrázolva: hatalmas tereket látunk, mértani pontosságú élekkel elválasztott, élénk színekben pompázó falakkal. Az előadás elején, még az első taktusokat megelőzően – inkább csak az eredeti környezetet idéző rövid „tiszteletadásként” – jelzésszerűen megjelenik a háttérben a hullámzó Volga is.
A tágas, letisztult terek fényűző környezetet sejtetnek. Hamarosan egyértelművé is válik, hogy egy előkelő modern villa belsőjét látjuk, cselédekkel, márványt imitáló falakkal, monumentális ablakokkal, jóllehet, a cselekmény idejét ebben az előadásban sem lehet egyértelműen beazonosítani. (Amit a jelmezek eklektikus volta is megnehezít. Dikoj, a nagybácsi amolyan gazdaszerű figura, Kudrjas kucsmát visel, miközben egy pulóveres nő folyamatosan a mobiltelefonját nyomkodja. A harmadik felvonásban az esőben gyülekező emberek többsége többnyire falusi emberekből áll, és feltűnik egy labdázó kislány is, talán a múlt század elejéről.) A főszereplők megjelenése, viselkedése és a villabelső alapján azonban minden bizonnyal egy luxus körülmények között élő modern család életébe kapunk betekintést.
A díszletelemek, a falak precíz, óramű pontossággal történő mozgatása már-már falanszterjelleget adna a helyszínnek, ha mindezt nem lágyítanák a padló, a mennyezet és a falak meleg földszínei. A színpadkép így igen kellemes látványt nyújt, vonzza a szemet. Ami azonban nem könnyen egyeztethető össze a cselekmény légkörének ridegségével, ahogyan a tág terek sem Kátya szorongó pszichés állapotával, bezártságérzetével.
A helyszín, a kor és a miliő megváltoztatása további, az előzőeknél is komolyabb problémát vet fel. Az egyébként jól kimunkált, a szereplők közti viszonyokat is aprólékosan ábrázoló dramaturgia az utolsó felvonásban megbicsaklik. Nehezen elképzelhető ugyanis, hogy ez a modern Kátya, akit most a színpadon látunk, öngyilkos lenne azért, mert megcsalta a férjét. Inkább elválna, vagy egyszerűen elmenne, ahogy a mostohatestvére, Varvara teszi. Tudjuk persze, hogy a bántalmazó légkörben élők számára ez távolról sem mindig ilyen egyszerű, még akkor sem, ha ennek a rendezésnek a balfácán Tihonjáról – Kátya férjéről – kevésbé hihető, hogy zsarnoki módon sakkban tudná tartani feleségét. A függőségi viszony és az agresszív környezet persze eljuttathat valakit, jelen esetben Kátyát, a kétségbeesés határáig, akár az öngyilkosság gondolatáig, de nem azért, mert megcsalta a férjét. Janáček operájának címszereplője mélyen vallásos lány egy 19. századi orosz kisvárosban, aki a hagyományok általi kötöttségek, erkölcsi meggyőződése és vágyai között vergődik egy kétszínű, kegyetlenül szigorú szűk közösség tagjaként. Abban a világban Kátya öngyilkossága érthető, ott számára tényleg nincs kiút. A mostani rendezés főhősnője esetében mindez kevésbé hihető.
A fenti anomáliáktól eltekintve az egyes jelenetek realisztikusak, kidolgozottságuk gondos és precíz.
Nagyszerű az első felvonásban Kátya és Varvara kettőse, a jómódú lányok viháncolása és Kátya „vallomása”. Minden mozdulatuk és mondatuk hangsúlyos és kifejező.
Bár Calixto Bieito rendezésében indokoltnak tartottam a szerelmi jelenet durvább módon történő ábrázolását is, be kell látnom, hogy a svájci produkció finomabban kimunkált, a testi szerelmet inkább csak sejtető koreográfiája erotikusabbá tette Kátya és Borisz titkos találkáját. Az egész jelenet, ahogyan Varvara és Kátya kiszökik az éjszakába a légyottra Kudrjashoz és Boriszhoz, nagyon természetesnek hat. Kátya szinte paródiaszerű, fodros szoknyája és menyasszonyi fátyla pedig – amelyeket a jelenet során végül levesz, hogy alsóneműben folytassa a randevút – ötletes, szellemes.
Szintén jól kidolgozott az anya, Kabaniha és a nagybácsi, Dikój szado-mazo jelenete, ami a másik produkcióban elsikkadt.
Ügyes rendezői megoldás, ahogy a rákövetkező jelenet szereplői mozdulatlanul, „pillanatfelvételként” már 1-2 perccel korábban láthatóvá válnak.
A harmadik felvonás félelmetes viharjelenete viszont felemásra sikeredett. A sötét háttér előtt az éjszakai zivatarban egyetlen árva esernyő alatt álldogáló kis társaság inkább egy kedves vígoperai jelenetet idéz. Kátya utolsó jelenetének megrendezése szintén ambivalens érzéseket keltett bennem. Az öngyilkosságra készülő, már elborult elméjű lány mellett, nagyáriája alatt ott látjuk a színpadon a többi főszereplőt is: álldogálnak, téblábolnak, cigarettáznak. Mintha a rendező nem bízott volna abban, hogy a jelenethez elég egyetlen szereplő, Kátya. Pedig elég, amennyiben megfelelő kvalitású énekeső formálja meg a címszerepet (és Corinne Winters, aki Kátyát énekelte, ilyen énekesnő). Ha ettől eltekintünk, a jelenet megkomponálása szellemes. A lány szenvedése, sorsa iránt teljesen érzéketlen figurák gépiesen ismétlik ugyanazokat a mozdulatsorokat (Dikoj például percenként szívrohamot kap, és a gyógyszeréért nyúl). Kátya halála, ahogyan a lány lassan eltűnik a színpad hátterében a sötétben, megrázó, egyben gyönyörű.
*
Nehéz nemzetközibb társulatot elképzelni, mint amilyen a svájci produkció együttese volt.
Kátya szerepében Corinne Winterst hallhattuk. Az amerikai szoprán ragyogó hang birtokosa, aki érzékenyen, vágyakozással és gyengédséggel tolmácsolta Kátyát. Borisszal közös eksztatikus szerelmi duettjében magas érzelmi hőfokon, utolsó áriájában hatalmas pátosszal énekelt. Megjelenése, törékeny alkata is predesztinálja a szerepre (ahogyan Janáček írta Kátyáról: „a szellő elviszi – nem is beszélve a tomboló viharról, ami rá vár”).
Kátya mostohatestvére, Varvara ebben a rendezésben kalandra vágyó, szórakozott fiatal lány, aki látszólag tisztelettudóan igyekszik megfelelni a nyomasztó környezet és a még nyomasztóbb anya elvárásainak. A megfelelő pillanatban viszont gondolkodás nélkül lelép barátjával Moszkvába. A fiatal horvát mezzoszoprán, Ena Pongrac kitűnően ráérzett a karakterre.
A Kátya férjét, Tihont alakító Magnus Vigilius (ugyanaz az énekes, aki a másik produkcióban Boriszt énekelte) ezúttal idétlen hivatalnok benyomását kelti, akiről kevésbé hihető, hogy agresszív alkoholista lenne. Bár a másik előadás karaktere nekem meggyőzőbb volt, a svájci produkció Tihon-figuráját Magnus Vigilius is kellő empátiával interpretálta.
Az orosz mezzoszoprán, Elena Zhidkova énekelte a zsarnoki természetű Kabaniha szerepét. Kiválóan, szuggesztíven, jóllehet, ez a rendezés a szokottnál kevésbé tette hangsúlyossá a figurát.
A Boriszt éneklő cseh Aleš Briscein drámai tenorja remekül harmonizált Corinne Winters szopránjával, hangjuk szinte egybeolvadt a második felvonás nagy duettjében.
Sötét színezetű tenorjával a Kudrjas szerepében színpadra lépő walesi Sam Furness a szokottnál is jelentékenyebbé formálta a szerepet.
Az izlandi bariton, Tómas Tómasson fellépésében és hangjában is karakteres Dikoj volt, bár az erőszakos nagybácsi alakját kicsit túljátszotta.
Még Glasa, a szolgálólány kis szerepét játszó Mi Young Kim játéka is kidolgozott volt; akkor is aktív szereplőként volt jelen, és reagált a körülötte zajló eseményekre, amikor nem énekelt.
*
A kórusok és a zenekarok
A helybélieket megjelenítő kórusnak ebben a műben kevés énekelnivalója van, de a fináléban elhangzó jelenetben mindkét produkció énekkara precíz, kiegyenlített hangzást produkált. Az első előadáson a színpad háttérben láthattuk is őket, a másodikon a színfalak mögött énekeltek.
*
Janáček késő romantikus, pazar, változatos partitúrájának fájdalmas, nagyívű dallamai, sötéten zengő harmóniái és vidám, játékos, népi ihletésű ritmusai ötletes hangszereléssel párosulnak. A zeneszerző operáira jellemző módon az eseményeket legalább annyira a zenekar is tolmácsolja, nem csak az énekszólamok. Lenyűgöző a zene hangulatfestő ereje, a természet – a folyó, a heves viharokkal teli táj – illusztrálása, csakúgy, mint a szereplők lelkiállapotának a muzsika általi érzékeltetése, a pontos, kifinomult jellemábrázolás (mindenekelőtt Kátya esetében). Már a hosszú nyitány is sokatmondó: a szelíd természetet lágy hárfa szemlélteti, a viharra, illetve a fenyegető tragédiára a rezek és az üstdobok figyelmeztetnek (amelyek a viharzenében is különösen hatásosak), de a muzsika éppoly tartalmas az egyes jeleneteket és helyszíneket egybefűző zenekari közjátékokban is.
Mindkét előadáson elsőrangú, átgondoltan felépített zenekari interpretációt hallhattunk, a zene intenzitása szinte soha nem lankadt. A Prágai Nemzeti Színház Jaroslav Kyzlink vezényelte zenekara és a Tomáš Netopil által dirigált genfi Suisse Romande Zenekar egyaránt kifejezően, sokszínűen játszott, elmélyülten, kellő intenzitással, drámai erővel és líraisággal interpretálva a gazdag partitúrát, egyben ideális atmoszférát teremtve a színpadon zajló események számára.
*
Első hallásra talán meglepő a Janáček Fesztivál koncepciója, miszerint a fesztivál alatt az egyik operát két különböző rendezésben és előadói gárdával is bemutatják. Érdemes azonban ezt nézőként „kipróbálni”, mert az esetleges kételyek bizonyára hamar eloszlanak: egyazon mű két különböző interpretációját egymás után megtekinteni különösen izgalmas színházi és zenei élményt jelent.
Csák Balázs
fotó:Marek Olbrzymek
*
2022. november 9., Janáček Fesztivál, Janáček Színház, Brno
Leoš Janáček:
KÁTYA KABANOVA (KÁŤA KABANOVÁ)
Opera három felvonásban
Librettó: Leoš Janáček, Alekszandr Osztrovszkij A vihar című drámája nyomán
Dramaturg: ifj. Beno Blachut
Világítástervező: Michal Bauer
Jelmeztervező: Eva Butzkies
Színpadkép: Aída Leonor Guardia
Karvezető: Jan Bubák
Karmester: Jaroslav Kyzlink
Rendező: Calixto Bieito
Szereplők:
Katyerina/Kátya (Kateřina/Káťa): Alžběta Poláčková
Borisz (Boris): Magnus Vigilius
Dikoj: Jiří Sulženko
Kabaniha (Kabanicha): Eva Urbanová
Tihon (Tichon): Jaroslav Březina
Kudrjas (Kudrjaš): Martin Šrejma
Varvara: Alena Kropáčková
Kuligin: Jiří Hájek
Glása (Glaša): Kateřina Jalovcová
Feklusa (Fekluša): Jana Horáková Levicová
Közreműködik a Prágai Állami Operaház Énekkara és Zenekara
*
2022. november 13., Janáček Fesztivál, Janáček Színház, Brno
Leoš Janáček:
KÁTYA KABANOVA (KÁŤA KABANOVÁ)
Opera három felvonásban
Librettó: Leoš Janáček, Alekszandr Osztrovszkij A vihar című drámája nyomán
Dramaturg: Bettina Auer
Világítástervező: Stefan Bolliger
Jelmeztervező: Barbara Drosihn
Videó: Kamil Polak
Színpadkép: Henrik Ahr
Karmester: Tomáš Netopil
Rendező: Tatjana Gürbaca
Szereplők:
Katyerina/Kátya (Kateřina/Káťa): Corinne Winters
Borisz (Boris): Aleš Briscein
Dikoj: Tomas Tomasson
Kabaniha (Kabanicha): Elena Zhidkova
Tihon (Tichon): Magnus Vigilius
Kudrjas (Kudrjaš): Sam Furness
Varvara: Ena Pongrac
Kuligin: Vladimir Kazakov
Glása (Glaša): Mi Young Kim
Feklusa (Fekluša): Natalia Ruda
Egy nő: Mi Young Kim
Egy férfi: Natalia Ruda
Közreműködik a Genfi Nagyszínház kórusa és a genfi Suisse Romande Zenekar
*
A Kátya Kabanova – háttér
A Kátya Kabanovát 1921. november 23-án mutatták be Brnóban. A ravasz rókácska és a Jenůfa mellett ez Janáček legnépszerűbb operája. A librettót a zeneszerző írta, Alekszandr Osztrovszkij A vihar című drámája alapján. A morva folklór és népzene mellett Janáček másik életre szóló szerelme Oroszország volt, annak kultúrája, zenéje és irodalma. Első oroszországi látogatása után Brnóban megalapította az „Orosz Kört”. A Kátya Kabanovát és utolsó operáját, A holtak házábólt is orosz írók (Osztrovszkij, illetve Dosztojevszkij) műve alapján komponálta.
Janáček múzsája ekkor már Kamila Stösslova volt, a nála jóval fiatalabb, férjezett nő, akihez hosszú éveken át bensőséges, bár meglehetően egyoldalú viszony fűzte. A Kátya Kabanovában a címszereplő és Borisz reménytelen, jövő nélküli szerelme nyilvánvaló párhuzamba állítható a zeneszerző és Kamila Stösslova kapcsolatával.
*
Cselekmény
Kátya boldogtalanul él egy Volga menti orosz kisvárosban férjével, Tihonnal, akit zsarnoki természetű anyja, az özvegy Kabaniha irányít. Amikor férje üzleti útra megy, Kátya nem tud tovább ellenállni a kísértésnek. A család nevelt lánya, a szabad szellemű Varvara buzdítására szenvedélyes viszonyba kezd Borisszal, aki messziről eddig is szerette a lányt. Amikor Tihon visszatér, Kátya nem tud szembenézni tettével; elméje megbomlik, és a folyóba veti magát.
