A Fesztivál ünnepélyes megnyitóin a Brnói Nemzeti Színház - Janáček Opera hagyományosan új produkciót szokott bemutatni. Idén, a nyolcadik Janáček Fesztiválon ez a zeneszerző A holtak házából című operája és Glagolita miséjének színpadi változata volt, egyazon estén előadva, Jakub Hrůša vezényletével, Jiří Heřman rendezésében.
Két remekművet hallhattunk, szokatlan párosításban, nívós rendezésben, elsőrangú előadókkal. (Az alábbi írás a produkció harmadik, november 6-i előadásáról szól.)
*
A holtak házából a szerző kilencedik, egyben utolsó operája, amelynek szövegkönyvét maga Janáček írta Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című regénye alapján. A darab egy szibériai börtön világába enged betekintést. (Dosztojevszkij politikai okok miatt maga is éveket töltött ott, a mű megírásakor az ott szerzett tapasztalataiból merített.) Elbeszéléseket, monológokat hallgatunk sötét múltbéli tettekről, gyilkosságokról, gyűlöletről, megbánásról. A művet 1930. április 12-én, bő másfél évvel a szerző halála után mutatták be a brnói Nemzeti Színházban.
A Glagolita mise szintén egyike Janáček utolsó műveinek, premierje 1927. december 5-én volt Brnóban. Latin helyett a mise óegyházi szláv nyelven hangzik el. (A Glagolita a legrégebbi ismert szláv ábécé.) A szerző nem templomba szánta a művet, márcsak a zenekar mérete miatt sem, de nem is színpadra, hanem (orgonával is rendelkező) koncertterembe.
*
A holtak házából és a Glagolita mise egy estén történő bemutatása sajátos kombináció, utóbbi műnek ráadásul ez volt az első színpadi előadása.
Kérdés, hogy mi indokolta a két mű összekapcsolását.
A Glagolita mise megírása részben összefonódott Janáček utolsó operájának komponálásával. Mindkét mű a zeneszerző élete végén, pályafutásának legtermékenyebb időszakában íródott, zenei nyelvezetük, stílusuk hasonló. (Jakub Hrůša, a mostani produkció karmestere egyenesen „édestestvéreknek” nevezte őket.)
A jelen produkcióban azonban nem csak arról van szó, hogy a két darabot egymás után eljátsszák. Az előadás megálmodói – Jakub Hrůša karmester és Jiří Heřman rendező – mélyebb összefüggést is felfedezni véltek a két darab között. Olvasatukban a Glagolita mise szervesen kapcsolódik az operához, sőt, annak „folytatása”. A foglyok a mostani rendezésben a földön túli világban (a Glagolita mise „színpadán”) újra találkoznak a múltjukban szereplő nőkkel, és általuk nyernek megbocsátást. Mert bár az opera a férfi rabok világában játszódik, a monológjaikban előadott történetek középpontjában nők állnak: bűntetteiket nőkért, nők miatt követték el, akik nélkül – Jiří Heřman szavaival – „a világ egy »halott ház« számukra”. Lidérces álmaikba a halálhoz közeledve lelkiismeretfurdalás, megbánás vegyül, és ez az a pont, ahol a rendezés átvezeti a történetet a remény, a megtisztulás világába, a Glagolita misébe.
A két darab ilyen módon történő összekapcsolása önkényes. Nincs köztük szükségszerű összefüggés, és természetesen maga a zeneszerző sem kívánta őket egyszerre előadatni. A mostani előadás alkotóinak elképzelése mögött azonban van gondolat. A koncepció ezért, bár önkényes, mégis igazolható, így érvényes. Fontos továbbá megjegyezni, hogy a két Janáček-mű társítása csak gondolatkísérlet, amelynek során az alkotók teljes mértékben tiszteletben tartották a művek autonómiáját. Az opera nem „sérül”, úgy fejeződik be, ahogyan Janáček megírta. A Glagolita mise szereplői között persze újra találkozunk az opera egyes karaktereivel, itt azonban szó sincs a mű cselekményének átírásáról, megváltoztatásáról, merthogy a Glagolita mise nem színpadi mű. Éppen ezért itt szabad kezet kap a rendező.
Az előadás hatása így persze más. Nem ugyanabban a lelkiállapotban megy haza a néző, mintha az est A holtak házából komor taktusaival érne véget. A produkció alkotóinak mentségére legyen mondva, hogy a nyomasztó befejezés Janáčeket is nehezen hagyta nyugodni; az opera partitúrájának elejére Dosztojevszkij vigasztaló szavait írta rá: „Minden teremtményben ott van az isteni szikra.”
*
Az operából – ahogy Dosztojevszkij művéből is – hiányzik a hagyományos értelemben vett drámai cselekmény. Valódi főszereplője sincs a darabnak. A regény a legkevésbé sem tűnik alkalmasnak arra, hogy operalibrettó készüljön belőle, Janáček azonban rácáfolt erre. Zenéjének és dramaturgiai érzékének köszönhetően a darab – értő rendezésben – lenyűgöző erejű. A rabok mindennapjainak bemutatása ugyanis csak a felszínt jelenti; a valódi drámát a fogvatartottak elbeszélései, történetei adják. Ezek megjelenítése révén a rendező lehetőséget kap, hogy a börtönélet monotóniája mögé láttasson, és a színpadon valódi drámai eseményekkel szembesüljünk. Eszköztárát tovább gazdagítják a második felvonás pantomim-jelenetei is, amelyek ötletes koreográfiával még színesebbé, lendületesebbé és látványosabbá tehetik az előadást.
Jiří Heřman rendező élni tudott a lehetőségekkel, az opera és a mise egy estén történő, jól átgondolt színrevitelével pedig teljesen egyedi produkciót hozott létre.
Már a mű zenekari bevezetőjének színpadképe, a zene ritmusával összhangban mozgó díszletek látványa is nívós színházi élményt ígér. A színpad közepén, a magasból egy Jézusra emlékeztető férfialak lóg le láncokon. A színpad két oldalát a börtön barakkjait ábrázoló hatalmas deszkafalak szegélyezik. A lassan felemelkedő hátsó fal mögé vetített rideg, havas szibériai táj a befagyott folyóval jól harmonizál a börtön szürke falaival; a vetített képbe szinte beleolvad a díszlet. A mennyezetről immár láncok sokaságát eresztik le, a kép hátborzongató. A színpad közepe lesüllyed, a börtön udvara bukkan elő, fekete ruhás, kopasz, láncokba kapaszkodó rabokkal. A Jézus-alak ismét a magasba emelkedik, a hátsó falat pedig a nyitány utolsó, fenséges taktusai alatt újra leeresztik; immár csak azok ablakain át látható a szabad világ.
Egy váratlan rendezői megoldással a Jézus-alak kettős szerepkörbe kerül: a férfi táncos egyben a Sast is szimbolizálja. A sas-motívum végigvonul Janáček operájában: a ketrecbe zárt madár, amelyet a rabok előbb megkínoznak, a mű végén visszakapja szabadságát. (A zeneszerző egyébként remek dramaturgiai érzékkel von párhuzamot a madár és az egyik rab, Gorjančikov sorsa közt: a férfi megostorozása közben zajlik a sas kínzása is, amelynek elengedése a mű végén egybeesik Gorjančikov szabadulásával.)
A szibériai nyárban játszódó második felvonás látványvilága, háttérben az Irtis folyóval, illetve a színpadon a hajóroncsot szétszedő rabokkal szintén illúziókeltő. A „színház a színházban”, azaz a rabok ünnepi előadása – egy „opera” Don Juan utolsó napjáról, majd egy pantomim a molnár feleségéről, aki csalja a férjét – kellően szánalmas, éppen ezért hihető. A nőknek öltözött, lámpabúrákból ragasztott mellekben nyafogó, vihogó, pajzánnak szánt, valójában otromba tréfákat elsütő, valamint idétlen ördögjelmezeket viselő ripacsok „bohózata” lendületes, de nem akar több és látványosabb lenni, mint ami a foglyok amatőr előadásától elvárható. (A rendező egyébként nézőkként a börtön „vezetőségét” is beülteti a legelső széksorba.) A felvonás végén a rabok között kitörő verekedés, az erőszak megjelenése hirtelen visszaránt minket – és őket is – a valóságba; elsötétülő színpadkép érzékelteti a hangulat megváltozását.
A rabok történeteit, azok szereplőit a rendező jelzésszerűen, de kellő hangsúllyal jeleníti meg: az emlékképek többnyire a nézőtér első, üresen hagyott sorában vonulnak végig, néma szereplőkként: ott sétál el Aljeja anyja a fiú elbeszélése alatt, ahogy Lujza is megjelenik Skuratov elbeszélésekor.
Problémásnak találtam a színpad gyér megvilágítását. A zsúfolt szereplőgárda eleve megnehezíti a tájékozódást a néző számára. A nagyobb szerepek megszemélyesítői is csak egy-egy jelenet erejéig vannak középpontban, után ismét elvegyülnek a többi rab között. Amely rabok mindegyike fekete ruhát visel és kopaszra van nyírva. Janáček-rajongó legyen a talpán, aki a darab minden pillanatában követni tudja, hogy a színpadon ki kicsoda (a műről való előzetes ismeretek nélkül ez alighanem lehetetlen). Nem szerencsés a nézők dolgát még tovább nehezíteni azzal, hogy a jelenetek többsége félhomályban játszódik.
Jiří Heřman úgy döntött – és a koncepciója alapján ez jól megindokolható –, hogy szünetre a második felvonás után kerüljön sor, míg az est második felében egymást kövesse az opera utolsó felvonása és a Glagolita mise. A rabkórházban játszódó jelenet, a fizikai és lelki sebeik miatt lázálmoktól gyötrődő, haldokló rabok története és szimbolikus, túlvilági történetük a Glagolita misében így szorosabb egységet alkot és gördülékenyebb átmenetet biztosít a két mű között.
A holtak házából után néhány percig madárcsicsergést és harangok kondulását halljuk, majd sorra elevenednek meg előttünk a Mise témái; szimbólumokban, ötletekben nincs hiány. Fehér ruhás nők érkeznek (immár angyalokként), köztük a rabok elbeszéléseiből ismert nőalakok: Akulina és Luisa. A gerendák, amelyeket a férfiak a Kyrie tételben a hátukon cipelnek, a Slava tételben a magasba emelkednek, megszabadítva őket terheiktől. A háttérképek impozánsak: holdsütötte, felhős éjszaka, erdő a hajnali ködben, sziklás hegység. Jézus szenvedései elevenednek meg: a keresztről leemelve hatalmas fehér lepelre helyezik (a hozzá lehajoló Maria Magdolna egyébként azonos az opera második felvonásában a prostituáltat alakító énekesnővel). A Hozsánna alatt be nem teljesült és tragédiákba torkolló szerelmek kelnek szívbemarkolóan életre: immár párként látjuk Skuratovot és Lujzát, illetve Akulinát és Lukát. A kórus mozgatása átgondolt és jól kidolgozott, egyszerű koreográfiára épülő táncos jelenetekkel tarkítva.
Az utolsó másodpercek felejthetetlenek maradnak számomra. A Misét záró fergeteges, eksztatikus zenei taktusok alatt a fiatal rab, Aljeja a gyönyörű, zöldellő hegyek közé szalad. Ebben a világban ő végre szabad.
*
A holtak házából az énekes szólisták számára komoly kihívás. Egyrészt hálátlan feladat, mert még a hosszabb monológokat előadó fontosabb szereplők (Luka, Skuratov, Šiškov) sem igazán főszereplők, ugyanakkor nehéz dolguk van: cselekmény és interakciók hiányában a monológokban kell – vokálisan és színészileg is – megformálni nem csak magát az elbeszélőt, de közvetve az elbeszéléseikben szereplő többi karaktert is. Másrészről azonban – épp a fent említettek miatt – hálás is a feladat. Szinte végig jelen vannak a színpadon, fontos részét alkotják az előadásnak és meghatározó szerepük van a produkció sikerében vagy bukásában. Kisebb mértékben, de igaz ez a rövidebb szólamokat éneklő, de a történet szempontjából szintén jelentőséggel bíró Aljeja, Šapkin és Gorjančikov, sőt, a Börtönparancsnok alakjának megformálójára is.
Az énekesi gárda beleéléssel, finom lélektani árnyalatokkal és precízen interpretálta Janáček töredezett ritmusokkal és dallamokkal operáló, anyanyelve sajátosságait oly szorosan követő, sajátosan cseh, ugyanakkor teljesen egyedülálló zenei világát.
Lukát Gianluca Zampieri olasz tenorista énekelte (olyan drámai szerepeket tudhat maga mögött, mint Otello, Siegfried vagy Bacchus). Tenorja kevésbé fényes színezetű, de erős és kifejező. Az énekes figyelemreméltó színészi képességekkel rendelkezik. Első felvonásbeli nagy jelenetében percről percre tudta fokozni a feszültséget.
Šiškov szerepében Pavol Kubáň baritont hallhattuk, aki először énekelt Janáček-operában. Ez a legkevésbé sem érződött: harmadik felvonásbeli monológját – ez a leghosszabb, egyben pszichológiailag a legösszetettebb magánbeszéd a műben – igen meggyőzően adta elő.
A szláv és orosz operaszerepek megszólaltatásában (is) jártas szlovák tenor, Peter Berger énekelte Skuratov szerepét. Szenvedélyes előadásával nem csak A holtak házából, de a Glagolita mise előadásában is hangsúlyos szerepet vállalt, mivel ő volt az utóbbi mű egyik szólistája is. (A tenor, az alt és a basszus szólókat itt a rendezés meglepő módon két-két énekes között osztotta el. Talán azért, hogy az operából minél több karakter legyen bevonva a Glagolita mise előadásba is.)
Hasonló volt a helyzet Eduard Martynyuk ukrán tenorral is: Šapkin (valamint két kis szerep) megformálása mellett, fényes magasságaival ő is meghatározó előadója lett a Glagolita misének.
Kitűnő választás volt Aljeja, a rab fiú nadrágszerepére Jarmila Balážova szlovák mezzoszoprán. Kellemes színezetű hangja kifinomult színészi játékkal párosult. Szerencsére nem akart túlságosan „fiús” lenni – nadrágszerepet játszó énekesnők gyakran esnek ebbe a hibába. (Janáček örök szerelme és múzsája, Kamila Stösslová alakja egyébként – női főszereplő hiányában – ezúttal Aljeja gyöngéd karakterén keresztül jelenik meg a műben.) Ő énekelte megosztva a Glagolita mise alt szólóját is. A másik alt szólista az operában a prostituáltat játszó Jana Hrochova volt.
Akulina az operában csak Šiškov emlékképeként és áldozataként kerül elénk. Az őt alakító Kateřina Kněžíková néma szereplőként is magára tudta vonni a nézők figyelmét, a Glagolita mise szólistájaként pedig már főszereplővé lépett elő. Erős, telt szopránjával a széles repertoárral rendelkező cseh énekesnő döntő mértékben járult hozzá az előadás sikeréhez.
A Gorjančikov szerepét éneklő Roman Hoza baritonista élethűen ábrázolta az elegánsan érkező, felháborodott, ugyanakkor egyre inkább rettegő, végül megalázott politikai fogoly figuráját.
Jan Šťáva kellő határozottsággal és agresszivitással játszotta a szadista börtönparancsnokot, aki Gorjančikovtól is csak úgy tudott „bocsánatot kérni”, hogy közben többször belerúgott a férfiba... A basszista kapta a Glagolita mise basszusszólamának egyik részét is. A másik részt Josef Škarka énekelte, aki az operában Börtönorvosként lépett színpadra.
Végül, de nem utolsósorban nagy elismerés illeti a táncost, Michal Heribant is, aki fáradhatatlanul alakította a Sast és Jézust, levegőben, földön, állva, fekve, táncolva, tekeregve, egy egész estén át meghatározva a produkció képét.
*
A kórusra – pontosabban a férfikarra az operában és a vegyeskarra a Misében – hatalmas feladat hárul. A Janáček Opera Kórusa érthető szövegmondással, az élő előadásból adódó apró pontatlanságok ellenére összességében precízen, erőteljes hangzással, a csöndesebb részeknél pedig kellő visszafogottsággal énekelt. Kiemelendő a kórus tagjainak odaadó színészi játéka is mind A holtak házából, mind pedig a Glagolita mise esetében.
*
Jakub Hrůša karmester sikeresen tartotta egyben az óriási apparátust, ami – tekintve a nagylétszámú zenekart, a számos énekes szólistát és a kórust – már önmagában véve elismerésre méltó teljesítmény. Ennél persze sokkal többet is kaptunk: a zenekar mindkét műben precízen bontotta ki az egyes zenei témákat és végig jellegzetes janáčeki hangzás hatotta át a két produkciót. Kellőképpen ki volt dolgozva a kórusok és a zenekar egyensúlya, és a karmesternek az énekes szólistákra is maradt ideje, odafigyelve az időben történő belépésekre, és biztosítva a szólisták összhangját egymással és az előadói apparátus többi részével.
Koncentrált, autentikus és ihletett játékával a Janáček Opera Zenekara elsőrangú előadásban részesített minket, méltó módon tolmácsolva a zeneszerző szándékait. A mindkét műben nagy szerepet kapó üstdobok ezúttal a színpadképet is látványosabbá tették: a három üstdob-garnitúrából kettőt a színpad egy-egy oldalán helyeztek el (az ütősök is börtönőrnek voltak öltözve), a harmadikat a zenekari árokban. (A hagyományos ütőshangszereket egyébként A holtak házából esetében fűrész, lánc és fejsze is kiegészíti!) A csillogó, rendre az „égben járó” hegedűket, a fürge fafúvósokat és a lágyan szóló hárfát impozáns, telt rézfúvós-hangzások, karakteres csellók és nagybőgők, mennydörgő timpanók, és szédületes, virtuóz orgona ellensúlyozta mindkét, ritmikailag egyébként különösen nehéz mű előadásában.
*
A Janáček Színházban általam a közelmúltban látott valamennyi produkciót álló ováció követte, úgy tűnik, itt többnyire ez a szokás. Ezúttal azonban a lelkesedés minden kétséget kizáróan megérdemelt volt. Alaposan előkészített, pompásan kivitelezett produkciót láthattunk, amely grandiózus Janáček-ünneppé varázsolta az estét.
Számomra meglepő, egyben megható volt a jelenet, ahogyan a szokásos meghajlásokat követően a teljes zenekar megjelent a színpad hátsó részén, és hangszereikkel együtt a zenészek is a színpad elejére vonultak meghajolni.
A produkció fél éven át megtekinthető az Opera Vision oldalán, itt: A holtak házából / Glagolita mise
Csák Balázs
fotó: Marek Olbrzymek
*
2022. 11. 06., Janáček Fesztivál, Janáček Színház, Brno
Leoš Janáček:
A HOLTAK HÁZÁBÓL (Z MRTVÉHO DOMU)
Opera három felvonásban
Librettó: Leoš Janáček, F. M. Dosztojevszkij Feljegyzések a holtak házából című regénye alapján
*
Leoš Janáček:
GLAGOLITA MISE (GLAGOLSKÁ MŠE)
Díszlettervező: Tomáš Rusín
Jelmeztervező: Zuzana Štefunková Rusínová
Világítástervező: Jiří Heřman
Dramaturg: Patricie Částková
Karigazgatók: Martin Buchta, Pavel Koňárek
Koreográfus: Jan Kodet
Vezényel: Jakub Hrůša
Rendező: Jiří Heřman
Szereplők:
A holtak házából
Alexandr Petrovič Gorjančikov: Roman Hoza
Luka (Filka Morozov): Gianluca Zampieri
Skuratov: Peter Berger
Šiškov: Pavol Kubáň
Alacsony rab/Első rab/Kovács/Čekunov: Lukáš Bařák
Börtönparancsnok: Jan Šťáva
Aljeja: Jarmila Balážová
Akulina: Kateřina Kněžíková
Magas rab/Fiatal rab/Hang a kirgiz sztyeppéről/Rab színész/Harmadik rab: Zbigniew Malak
Shapkin/Részeg rab/Vidám rab: Eduard Martynyuk
Rab a sassal/Második rab/Kedril/Cherevin: Vít Nosek
Öreg ember: Petr Levíček
Rab/Don Juan/Brahmin: Tadeáš Hoza
Pap: Josef Škarka
Szakács: Kornél Mikecz
B rab/Erőszakos rab: David Nykl
Prostituált: Jana Hrochová
Első őr: Vilém Cupák
Luisa: Edit Antalová
Sas és Jézus: Michal Heriban
Aljeja anyja: Eva Novotná
Glagolita mise
Szoprán: Kateřina Kněžíková
Alt: Jarmila Balážová, Jana Hrochová
Tenor: Peter Berger, Eduard Martynyuk
Basszus: Jan Šťáva, Josef Škarka
Közreműködik a Brnói Nemzeti Színház, Janáček Opera Énekkara és Zenekara
*
Háttér
Az idén nyolcadik alkalommal megrendezett brnói Janáček Fesztiválra 2022. november 2. és 20. között kerül sor.
A fesztivált kétévente tartják Brnóban, abban a városban, ahol Leoš Janáček több mint ötven évig élt és dolgozott. A fesztivál programjában operák mellett szimfonikus és kamarakoncerteket, gyermekprogramokat, kiállításokat is találunk. A neves cseh és külföldi együttesek fellépésével megrendezett fesztivál idei témája: „Quo Vadis”, ami Janáček kedvenc spirituális kantátájára, Feliks Nowowiejski szerzeményére utal.
