Henry Purcell Dido és Aeneasa egy leányiskola zárt világának előadói, tehát nem hivatásos előadóművészek számára készült, s talán ennek köszönheti bensőséges hangvételét, nemes egyszerűségét s hatásosan pergő jelenetsorait, amelyek a librettó minden hiányossága ellenére is kellő drámai sodrást adnak a történetnek. Minden bizonnyal ezzel magyarázható a zenekari kíséret szerény összeállítása (egy vonósötös és csembaló), a technikailag nem különösebben nehéz énekszólamok, és a basszusszerep hiánya is. Azonban minden egyszerűsége ellenére a Dido és Aeneas összetett műalkotás, s ha jobban belemerülünk a partitúra tanulmányozásába, hamar ráébredünk zenedramaturgiai bonyolultságára. Az események középpontjában álló Dido figuráját Purcell zeneileg árnyaltan ábrázolta, s mintha több részlet is a királyné búcsúáriáját készítené elő. A szövegkönyv szimbólumokban gazdag, a jelenetek egy részét allegóriaként is értelmezhetjük – például a vadászjelenetet a királyi nász eufemisztikus ábrázolásaként. A darab megrendelője Josias Priest táncos és tánctanár, a király magánszínházának koreográfusa volt, így nincs semmi meglepő benne, hogy gyakorlatilag minden jelenet tánctételbe torkollik. A színek felépítése a recitativo–ária vagy együttes–tánctétel sémát követi. Nagyobb feladat hárul az énekkarra is, hiszen a kórus aktív alakítója az eseményeknek. A Dido és Aeneas tehát számtalan lehetőséget rejt magában a modern előadók számára, a Magyar Állami Operaház részéről pedig jó döntésnek bizonyult harminchárom év elteltével ismét színpadra állítani a darabot. 

Molnár Ágnes és Mózer Zsófia 

A bemutató apropóját a mitologikus történetekre felfűzött idei tematikus évad adta, s az OperaKaland folytatásaként az előadás megidézhette a darab létrejöttének eredeti miliőjét, hiszen ezúttal is tizenévesek előtt szólalt meg. Barta Dóra rendező-koreográfusként meglátta a lehetőséget egy olyan összművészeti színpadra állításra, amiben ének és tánc szorosabb egységet alkot. Magát a művet beavató darabnak tekintette, mert véleménye szerint az a 17. században is azt a célt szolgálta, hogy egy lányiskola növendékeit bevezesse a zenés színház világába.

Barta Dóra rendezése a zenével összhangban megvalósított szertelenül mozgalmas színpadra állítás: a statikusabb énekszámokat a fiatal táncosok produkciója illusztrálja, teszi plasztikusabbá, az énekkari tagok sem feltétlenül állnak egyhelyben, s a szólóénekeseknek a díszleten történő le-felmozgása is dinamizmust ad az előadásnak. Jól funkcionál a geometrikus formákat megjelenítő minimalista díszlet, zökkenőmentessé téve a jelenetváltásokat. A nem konkrét tereket megjelenítő színpadképek, valamint a stilizált, a szürke és sárga-arany árnyalataival operaló jelmezek kortalanságot adnak a történetnek, bár kicsit talán didaktikusan hordozzák az „akár velünk is megtörténhet, hogy szerelmünk elhagy bennünket és emiatt – ha meg nem is halunk – de összeroppanunk” üzenetét.

Mózer Zsófia, Molnár Ágnes és Erdős Attila

A vizuálisan szépen megkomponált színpadképek színszimbolikája egyszerű, már-már szájbarágós: aranyban a két szerelmespár, feketében a boszorkány jelenik meg, míg a köztük átmenetiként jelenlévők a sárga és a szürke színt egyaránt magukon viselik. A szerelem kitűnést jelent a hétköznapok szürkeségéből, az arany pedig az uralkodói hatalommal is összekapcsolható.

A letisztult és modern koreográfia olykor kicsit elvonttá teszi, de egyértelműen hatásosan illusztrálja a történéseket. Barta Dóra nagymértékben épített a táncok kifejezőerejére és az énekesek színészi alakításaira. A tánckart a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatói alkották, akik rutinosan és nagy beleéléssel oldották meg feladatukat. Kiváló volt köztük az összhang, s nagy energiákat mozgósították az előadás alatt, miközben hol valódi szereplőket – többek között a lányiskola növendékeit, vagy a matrózokat – hol pedig elvont, gondolati tartalmakat jelenítettek meg. Ezzel a megoldással sikerült érzékeltetni a mitologikus történet allegorikus voltát, s ezzel az előadás a barokk operák egyik legfontosabb jellemzőjére reflektált.

Fürjes Anna Csenge, Meláth Andreaés Megyesi Schwartz Lúcia

1988-ban az Opera vezetősége a korszak egyik legkiemelkedőbb régizene specialistáját, Nicholas McGegant szerződtette a Dido premierje zenei vezetőjének, vagyis megvolt a szándék az autentikus régizenei hangzásvilág megalkotására. Ez az előadói gyakorlat a mostani produkcióban nem volt olyan markánsan jelen. A zenekart redukálták ugyan vonósötösre, de valódi csembaló helyett digitális zongorát használtak csembalóhangzásra állítva, s a szólóénekesek sem tűntek a barokk operák világában igazán járatos előadóknak.

Mózer Zsófia rutinosan alakította Dido szerepét, de velem nem sikerült elhitetnie, hogy teljes mértékben azonosul a boldog, majd szenvedő szerelmes királyné alakjával. A nagyobb tapasztalat hiányának tudom be, hogy szopránja nem szárnyalt olyan könnyedén a recitativók barokk hajlításai során, s nem mindig sikerült szélesen áradó dallamíveket formálnia.

Hitelesebbnek éreztem Molnár Ágnes féltő-aggódó Belindáját, aki mindenütt-jelenvalóságával hűségesen kíséri szeretett királynéját. Az énekesnő rutinosan formálta meg szerepét, miközben vokális teljesítményére sem lehetett panaszunk.

Remek alakítással örvendeztetett meg bennünket Meláth Andrea Varázslónőként, még akkor is, ha alakítása távol állt a barokk darabok zenei világától. Határozott színpadi jelenléte szuggesztív szerepformálással társult, s mind színészileg, mind pedig hangilag nagy profizmussal keltette életre szerepét.

Mózer Zsófia és Erdős Attila

Aeneas nem túl hálás szólamából Erdős Attila kihozta a maximumot: igazi antik héroszként állt a színpadon, s vokálisan is képes volt méltóságteljes figurának ábrázolnia a trójai királyfit. Technikailag szépen megoldotta szólamát, s végig ébren tudta tartani a közönség figyelmét.

Biri Gergely jó stílusismerettel, szép tenorhangon énekelte el a matróz dalát. Az Udvarhölgy, a Boszorkány és a Szellem szerepeiben közreműködő énekesnők (Fürjes Anna Csenge, Megyesi Schwartz Lúcia, Tímár Tímea, Zavaros Eszter) több, mint korrekt alakításokat nyújtottak. Az énekkar kifejezően, nagy precizitással szólaltatta meg a kórusrészeket.

Bartal László irányításával a vonósötösre redukált zenekar alapvetően jól muzsikált, de a csembaló helyett alkalmazott digitális zongora hangja számomra nem illeszkedett szervesen a zenei szövetbe, idegenül hatott, és nem volt képes megteremteni a lírai részek bensőséges intimitását. Mindez nem a hangszeren játszó, nagy szakmai felkészültséggel rendelkező művésznő hibája volt, hanem a hangszer olyan adottsága, amit nem nagyon lehet kiküszöbölni. A zenekar esetében viszont feltűnő volt az autentikus hangzásvilág hiánya; a muzsikusok kevésbé tűntek járatosnak a régizene világában.

 
Biri Gergely

Az egyes jelenetek közé Farkas Bence modern zenei közjátékokat komponált, s bár kicsit idegenkedtem ettől a megoldástól és nem igazán értettem a szerepét, el kell ismerjem: a zenei betétek szépen illeszkedtek az előadás egészébe, nem hatottak idegenül, és jól kijelölték a nagyobb jelenetek határait.

Péter Zoltán

fotó: Berecz Valter.

*

2022. október 22. Eiffel Műhelyház, Bánfy Miklós Színpad

Henry Purcell:

Dido és Aeneas

Opera egy felvonásban, angol nyelven, magyar felirattal

Szövegíró: Nahum Tate

Díszlettervező: Tihanyi Ildi

Jelmeztervező: Kovács Andrea

Világítástervező: Katonka Zoltán

Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Almási-Tóth András

Zenei közjátékok: Farkas Bence

Rendezőasszisztensek: Valkai Andrea, Magyar Orsolya

Zenei asszisztensek: Kálvin Balázs, Hidegkuti Pálma, Andrea Fernandes

Balettmester: Kohári István

Karigazgató: Csiki Gábor

Zenei vezető: Bartal László

Karmester: Bartal László

Rendező és koreográfus: Barta Dóra

Szereplők:

Dido: Mózer Zsófia

Aeneas: Erdős Attila

Belinda: Molnár Ágnes

Varázslónő: Meláth Andrea

1. boszorkány: Fürjes Anna Csenge

2. boszorkány: Megyesi Schwartz Lúcia

Matróz: Biri Gergely

Szellem: Tímár Tímea

Udvarhölgy: Zavaros Eszter

Közreműködik a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara