Jörg Widmann zeneszerző és klarinétművész 2000-ben, 27 éves korában kezdett együtt dolgozni Roland Schimmelpfennig német drámaíróval a Das Gesicht im Spiegel (Arc a tükörben) című operán. Mindkettőjüknek ez volt az első zenés színházi alkotása. A művet 2003-ban mutatták be a müncheni Operafesztiválon. Az Opernwelt magazin akkor a produkciót az évad legfontosabb premierjének nevezte.

A mostani, magyarországi bemutatóra a Liszt Ünnep keretében került sor a Müpa Fesztiváltermében, a Neue Oper Wiennel közösen meghirdetett programként. Az osztrák bemutató a múlt hónapban volt; a Neue Oper Wien azzal a produkcióval nyitotta meg a 2022/23-as évadát.

A 16 jelenetből álló, mintegy 110 percig tartó előadást szünet nélkül láthattuk. (Aminek csak örülhetünk. Értelmetlen lett volna a folyamatos zenét és történést 20 perc kávézással megszakítani.)  

*

A cselekmény valamikor a közeli jövőben játszódik.
A vállalkozó házaspár, Patrizia és Bruno biotechnológiai cége válságban van. A pár már régen elhidegült egymástól, napjaik döntő részét a részvénypiac ingadozásai miatti aggodalom és kétségbeesés tölti ki. Az általuk megbízott Milton főmérnök azonban az utolsó pillanatban szenzációs eredményt ér el: emberi lényt klónoz, akit Justine-nek neveznek el, és akit a mérnök Patrizia után tervezett és alkotott meg. Justine azonban – identitásának megőrzése érdekében – nem tudhatja meg, hogy kinek a mása, ezért soha nem nézhet tükörbe. Justine és a férj, Bruno egymásba szeretnek, és Milton is beleszeret teremtményébe. Bruno új életet akar kezdeni Justine-nel, ezért a lány reprodukciójához szükséges tudományos feljegyzésekkel elutazik. A repülőgép lezuhan, és Bruno meghal. Patrizia szembesíti a gyászoló Justine-t azzal, hogy ő csak egy klón. Justine véget akar vetni az életének. (Homályban marad, hogy tényleg meghal-e, egyáltalán képes-e meghalni, avagy Patrizia és Milton folytatja – Justine-t továbbra is felhasználva – a kutatásait.)

*
 

 Jelenet

Wolfgang Resch (Bruno), Carlos Wagner (Milton) és Roxane Choux (Patrizia)

Egy emberi lény mesterséges úton történő létrehozása és annak következményei: jól ismert toposz, számos irodalmi, filmtörténeti előzménnyel. Ezt a témát igyekszik körbejárni Jörg Widmann és Roland Schimmelpfennig is. Érdekes, figyelemreméltó alkotás, amely azonban nem mentes a hibáktól. Az persze nem várható el egy 110 perces operától, hogy a témát kimerítően tárgyalja, dramaturgiai szempontból viszont az opera hagy maga után némi kívánnivalót.
A mű az emberi klónozás etikai és emocionális következményeit szándékozik bemutatni. A darabban a klónozás és a szereplők magánéleti drámája azonban csak erőltetetten kapcsolható egymáshoz, nincs köztük szükségszerű ok-okozati viszony. Szerelmi sokszög bárhol, bárkik között létrejöhet, ehhez nem kell a történet a klónozásról; utóbbiból nem következik szükségszerűen az előbbi. A szereplők konfliktusaira persze tekinthetünk az emberi kapcsolatok zűrzavarossá válásának, mint a klónozás egyik lehetséges társadalmi következményének szimbólumaként is.
Nagyobb baj, hogy ez a konfliktus nincs előkészítve. Hiányzik a szereplők mélyebb ábrázolása, a karakterek fejlődésének bemutatása. Éppen ezért, amennyire hatásos, elgondolkodtató és rémisztő Justine öntudatra ébredésének ábrázolása, annyira felületes a szerelmi sokszög, azon belül is elsősorban a házaspár érzelmi válságának elénk tárása, amely konfliktus aránytalanul nagy hangsúlyt kap az operában. A mű első felében csak egy pénzéhes, egymás iránt közömbös párt látunk. Nehezen érthető, hogy miután a feleség rájön: férje beleszeretett a klónba, Justine-be, miért kap őrjöngő féltékenységi rohamot, tombolva összehányva magát a színpadon (tényleg szükség volt erre?), miközben ordít és vonaglik. A férj, Bruno motivációi valamelyest érthetőbbek: ő maga mondja el, hogy Justine a fiatalkori Patriziára emlékezteti, akit ezek szerint szeretett. Szintén nehéz viszont megérteni Justine vonzalmát a szürke Bruno iránt, bár ez magyarázható azzal, hogy a világra még csak ártatlanul rácsodálkozó, naiv, de riadt lány figyelmet, törődést kap a férfitól (jóllehet, ez a viszony sincs igazán kibontva) és persze azért, mert a lány Patrizia emlékeit is „örökölte”. De a Justine-be szintén szerelmes, ugyancsak meglehetősen jellegtelen, sápadt figura, Milton mérnök sem kelt túl sok együttérzést a nézőben.

Az említett következetlenségektől és hiányosságoktól eltekintve a mű a klónozás témája kapcsán gondolkodásra késztet. Megrázó az opera befejezése, amelyben Justine, akit úgy alkottak meg, hogy örökké éljen, öngyilkos akar lenni, ezekkel a szavakkal búcsúzva: „Ha nem vagyok ember, meg akarok halni.” Az ezt követő másodpercekben a zene elhalkul, az opera csendesen ér véget.

A mű címe természetesen többértelmű: utal Justine-re és a tükörre, de arra is, hogy mi, emberek nézzünk szembe önmagunkkal: vajon felelőségteljesen és etikusan használjuk-e fel a tudomány eredményeit?

*

 Wolfgang Resch (Bruno), Roxane Choux (Patrizia), Petrány Eszter (Justine – táncosnő)
és Carlos Wagner (Milton) 

Petrány Eszter (Justine – táncosnő)

Az izgalmas zene és Carlos Wagner átgondolt rendezése számos ponton képes a mű színvonalát a magasba emelni, olykor egészen rendkívüli színházi élményt hozva létre.

A játéktér egyszerű. Fehér és áttetsző, szögletes elemekből áll, amik falakként, hálószobaként vagy asztalként is tudnak funkcionálni (díszlet és jelmez: Christof Cremer). Az inkább falanszterjellegű díszletek alkotta színpadképet háttérvetítések gazdagítják, teszik plasztikusabbá. Ezek olykor kicsit szájbarágósak (a kórus a kora reggeli, nyüzsgő utcáról énekel, miközben filmet nézünk a kora reggeli, nyüzsgő utcáról), máskor ötletesek (Patrizia és Bruno veszekedése alatt régi, fekete-fehér fotókat látunk a pár esküvőjéről), megint máskor a témára asszociálnak, illetve gondolatokat, érzéseket, hangulatokat közvetítenek (céglogók, DNS-láncok, esőcseppek vagy inkább könnycseppek, intenzív hatást kiváltó színkavalkád). Érdekes a fények változatos, olykor egyenesen sokkoló hatású játéka is (fény: Norbert Chmel). Szinte minden jelenet váratlan meglepetéseket tartogat.

Ügyes és kreatív az előadók mozgatása is. Különösen a kórusra igaz, hogy pillanatok alatt át tud lényegülni. A repülőgép-szerencsétlenség megrázó erejű bemutatásához például nincs szükség díszletekre. A kórus tagjai stewardesseknek vannak öltözve, a gép zuhanásakor pedig egyenként hanyatlanak a földre. De hatásos, érdekfeszítő és jól megkoreografált az a jelenetsor is, amikor Justine, a klón felébred, majd ismerkedni kezd a külvilággal.

Színpompás jelmezek jellemzik a produkciót. Justine és Patrizia azonosságát a fekete Kleopátra-frizurájuk teszi hihetővé. A női kar tagjai hol diáklányokként, hol légikísérőkként, hol Milton hófehérbe öltözött kísérleti alanyaiként, hol pedig Patriziának öltözve lépnek elénk, vörös ruhás „Patriziákként” lepve el a színpadot.

*

 Walter Kobéra karmester
 

Petrány Eszter (Justine – táncosnő) és Carlos Wagner (Milton)

A zene izgalmas, szellemes; atmoszférateremtő ereje különösen figyelemreméltó. 23 tagú kamarazenekar játszik, amelyben a vonós- és fúvóshangszerek kiegészülnek zongorával, gitárral, harmonikával és citerával. A mű egyedi hangzásvilágát azonban leginkább a – két zenész által megszólaltatott – nagyszámú, rendkívül változatos ütős hangszer határozza meg (üstdob, cintányérok, gongok, tamburin, xilofon, vibrafon, rumbatök, harang, kereplő, hogy csak néhányat említsek), amelyek el sem fértek a zenekari árokban, így a színpad két oldalán helyezték el őket. Ezek, valamint további kiegészítők, úgymint síp vagy ostor (!) segítségével a muzsikusok a zene mellett a legkülönfélébb hanghatásokat, zajokat képesek produkálni: a hangszerek zörögnek, csörögnek, zúgnak, berregnek, nyikorognak, csikorognak, csattognak, visítanak.

A komponista zenei nyelvétől nem idegen a stílusok keveredése (hallunk a műben techno zenét és waltzert is), illetve a humor sem (az egyik szereplő mobiltelefonjának hagyományos csengőhangja hirtelen „A walkürök lovaglása” dallamává alakul át).

Gyönyörű az éjszakai jelenet, amikor Justine és Patrizia is alszik és ugyanazt álmodja. Nemcsak a mozdulataik azonosak, de zeneileg is homogénné válnak. A külvilág megszűnésével a kettejük közti személyiségbeli különbségek (a látványt és a hangzást tekintve egyaránt) eltűnnek.

Lenyűgöző a női kar jelenete, amelyben a kora reggel hangulatát érzékelteti, éteri szépségű disszonanciákat énekelve. A kórusszólamok kezelése egyébként végig nagyon kreatív. Az egyik jelenetben például hangszeres kíséret nélkül, suttogásokkal és egyéb hangadással imitálják egy számítógép klaviatúrájának zörejeit. Izgalmas a pergő jelenet is, ahogyan a kar Justine-t beszélni tanítja, katonásan harsogva az ABC betűit, majd szavakat, elsősorban az IT világának szókincsét, cégneveket és a korszakra jellemző egyéb szavakat, kifejezéseket kántálva.

*
 

 Elöl Roxane Choux (Patrizia) és Petrány Eszter (Justine – táncosnő),
hátul Ana Catarina Caseiro (Justine)
 

Wolfgang Resch (Bruno)
és Roxane Choux (Patrizia)

Justine karakterét megkettőzve látjuk a darabban: a lányt és annak érzéseit, gondolatait az énekesnővel párhuzamosan egy táncosnő is megtestesíti. (Ennek köszönhetően számos jelenetben három egyforma nőt látunk: Patriziát és a hasonmását, Justine-t kétszer…) A szerepet a jelenleg Bécsben élő magyar táncosnő, Petrány Eszter alakította, aki a linzi Anton Bruckner Egyetemen tanult kortárs táncot és táncpedagógiát. Szuggesztív, kifejező, akrobatikus mozdulataival (egészen valószerűtlen geometriai alakzatokat produkálva) nagy közönségsikert arató táncosnő ideális választásnak bizonyult a feladatra.

Az opera előadásához nem csak egy akrobatikus táncosnőre, de „hangakrobatákra” is szükség van, az Arc a tükörben ugyanis hatalmas kihívás elé állítja az énekes szólistákat, mindenekelőtt Patrizia és Justine megformálóját. A partitúra szédületes magasságokba kergeti a két szopránt, és itt nem csak egy-egy csúcshangról van szó: a szólamok számos alkalommal a háromvonalas „d” és „f” hang közötti tartományban mozognak – és gyakran el is időznek ott. Mindezt a nagy hangközbeli ugrások és glissandók mellett tovább nehezítik a szintén produkálandó egyéb hanghatások: sikoly, üvöltés, hörgés stb. Utóbbiak különösen az agresszívabb figurát játszó Patrizia szólamát jellemzik, Justine hozzá képest líraibb hangon szólal meg (zárt számok egyébként nincsenek a műben). Justine, a klón szólamát a portugál Ana Caterina Caseiro énekelte, Patrizia szerepében pedig a francia Roxane Choux lépett színpadra. Mindketten fölényes magabiztossággal uralták szólamukat, ragyogó teljesítményt nyújtva, nem csak vokálisan, de színészi játékukat tekintve is.

A sors úgy hozta, hogy ezúttal nem csak Justine alakját láthattuk a színpadon megkettőződni, de a tudós Miltont is. Az eredeti szereposztásban kiírt Georg Klimbacher megbetegedése miatt ugyanis az osztrák basszbariton, Andreas Jankowitsch énekelte a szerepet. A Traviata Alfredójának vagy a Bohémélet Mimìjének szerepére bizonyára könnyebb beugró énekest találni, Milton szerepét azonban nyilván kevesen ismerik, és a szólam ilyen rövid idő alatt megtanulhatatlan. A kortárs operákban is jártas Jankowitsch ezért a színpad szélén ülve, kottából énekelt, Miltont pedig a színpadon (néma szereplőként) Carlos Wagner játszotta el, vagyis nem más, mint a darab rendezője (ilyet sem láttam még). Hozzá kell tennem, hogy a venezuelai rendező színészként kezdte pályafutását, így a beugrás semmiféle gondot nem okozott neki. Brunót Wolfgang Resch tiroli bariton alakította. Mindkét szólam nagy hangterjedelmet igényel (a két férfi szólista több hangot is falzettban énekelt). Bár sem Milton, sem Bruno szerepe nem támaszt olyan szintű hangi követelményeket, mint amilyen a két szopráné, a tudós és a férj szólamának tolmácsolása is elsőrangú énekest kíván. Mind Andreas Jankowitsch, mind pedig Wolfgang Resch személyében ilyen előadót kaptunk; pontosan és expresszíven énekeltek.

Petrány Eszter (Justine – táncosnő) és Roxane Choux (Patrizia)
 

Roxane Choux (Patrizia) és Ana Catarina Caseiro (Justine)

Kiemelten fontos szerepe van az operában a női karnak, amit a mostani előadáson a Wiener Kammerchor Női Karának 12 énekesnője szólaltatott meg, harmóniai és ritmikai szempontból is remek összhangban, ideális hangzással. (Érdekes, hogy az ősbemutatón – a partitúrának megfelelően – egy fiúkórus, a világhírű Tölzer Knabenchor énekelt. Rajtuk kívül nem sok gyermekkórus lehet a világon, aki erre képes. Nem véletlen, hogy a későbbi produkciókban már női karokra bízták a feladatot.)

Az UMZE Kamaraegyüttest Walter Kobéra, a Neue Oper Wien művészeti vezetője dirigálta (ő vezényelte az Amadeus Ensemble-Wien-t a szeptemberi, bécsi bemutatón is). A zenekar árnyalatokban gazdagon, ha kellett, harsányan, máskor finom kamarazenekari hangzást produkálva keltette életre a partitúrát, amelynek megszólaltatása valamennyi zenész részéről folyamatos koncentrációt igényel. A műben az egyes hangszerek szinte mindegyike – rövid kis dallamkezdemények, -töredékek és -foszlányok erejéig – szólóban is megnyilvánul, önálló életet él. A feszes ritmikájú, dinamikailag is változatos és gyorsan változó muzsikával a zenészek végig lépést tudtak tartani, elsőrangú produkciót hozva létre.

Az Arc a tükörbent nem könnyű előadni, már csak ezért sem fogjuk sokszor hallani; aligha lesz belőle az operaházak repertoárdarabja. A modern témaválasztás ugyanakkor már önmagában is érdekessé teszi az operát, amely az igényes zenének köszönhetően a 21. század operairodalmának fontos darabjai közé emeli a darabot. Amennyiben a mostanihoz hasonló nívós rendezés és megfelelő szereposztás áll rendelkezésre, az Arc a tükörben mindenképpen érdemes arra, hogy a modern művekre is nyitott operakedvelők megismerjék.

Csák Balázs

fotó: Csibi Szilvia / Müpa

Petrány Eszter (Justine – táncosnő), Wolfgang Resch (Bruno), Roxane Choux (Patrizia),
Andreas Jankowitsch (Milton énekhangja) és Ana Catarina Caseiro (Justine)

*

2022. október 15., Müpa, Fesztivál Színház

Jörg Widmann:

Das Gesicht im Spiegel (Arc a tükörben)

Opera 16 jelenetben

Magyarországi bemutató

A Neue Oper Wien előadása

Librettó: Roland Schimmelpfennig

Díszlet, jelmez: Christof Cremer

Hang: Christina Bauer

Fény: Norbert Chmel

Karmester: Walter Kobéra

Rendező: Carlos Wagner

Szereplők:

Patrizia: Roxane Choux

Justine: Ana Catarina Caseiro

Bruno: Wolfgang Resch

Milton: Carlos Wagner

Milton énekhangja: Andreas Jankowitsch

Táncosnő (Justine): Petrány Eszter

Közreműködik az UMZE Kamaraegyüttes és a Wiener Kammerchor Női Kara (karigazgató: Bernhard Jaretz)