Nagy Viktor Tosca-rendezését több, mint harminc év után cserélte le az Operaház. Semmi meglepő nincs benne, hogy az alaprepertoár egyik legtöbbet játszott darabját ezúttal nem hagyományos, korhű módon állították színpadra az Andrássy úton. Már 1988-ban is több kritika problémásnak találta, hogy Nagy Viktor korhű jelmezek és díszletek segítségével képeskönyv-szerűen mesélte el az énekesnő és a festőművész tragikus szerelmi történetét, holott a darabban nem az a legfontosabb, hogy hol és mikor játszódik. A szöveg utalásai alapján ugyan a cselekmény történelmi miliője egyértelműen beazonosítható, a drámai alapszituáció példázat jellege azonban kiváló lehetőséget kínál a rendező számára, hogy kortalanná téve a történetet, egyetemesebb szintre emelje a mondanivalót, mélyebb emberi igazságokra mutatva rá.
Fekete Attila (Cavardossi) és Gábor Géza (Angelotti)
Rendezőként Ókovács Szilveszter tehát jól döntött, hogy elrugaszkodott a korhű jelmezektől és díszletektől. A totális rendszer elnyomó és fojtogató légkörének megteremtését szolgálta mind az első felvonás dísztelenebb templombelsőt megjelenítő színpadképe, mind a második felvonásban a színpadra varázsolt tank. A rendező-főigazgató úgy nyilatkozott, hogy a darab „kulisszáihoz” megfelelő analógiát mutat az ötvenes évek Budapestje. Az előadást ennek megfelelően átszövik az ötvenes évek Magyarországára tett utalások. A rendező azonban a történetet mégsem helyezi egyértelműen a Rákosi-korszakba, csak bizonyos elemeivel utal a kommunista diktatúra ezen korszakára, párhuzamba vonva azt a 19. század első felének Rómájával. Ezt valósítja meg a korabeli archív fotók, felvételek háttérvetítésével, s a rendező nyilatkozatai alapján az első felvonás temploma is az új Népművészeti Múzeum helyén állt Regnum Marianum templomot hivatott megjeleníteni, ami szintén a diktatúra áldozata lett: felrobbantották. Bár nem tartom radikálisan újszerűnek ezeket a rendezői megoldásokat, kétségtelen érdemük, hogy új nézőpontból igyekeznek láttatni a darab eseményeit.
Ádám Zsuzsanna (Tosca) és Fekete Attila (Cavardossi)
A rendezés azonban nem egységes, amennyiben az első felvonás realisztikus díszleteit a második felvonástól kezdve szürreálisabb helyszínek váltják fel, amelyek nem feltétlenül jelenítenek meg konkrét tereket. Ókovács mindeközben nem tud elszakadni a modern rendezések sablonos megoldásaitól. A tank szerepeltetése a megfélemlítés szimbólumaként didaktikus megoldás, ahogy közhelyesnek éreztem az egyes szereplők nézőtérről történő beléptetését is a színpadra; mindezek sokat elvesznek a rendezés művészi értékeiből. Szintén elcsépelt és akusztikailag sem szerencsés megoldás a kórus harmadik emeleti nézőtérre helyezése.
Jelenet (Szvétek László - Skerestyés)
Ebben a Toscában semmi és senki sem az, aminek/akinek látszik: a totális diktatúra árnyékában mindenki gyanús, és senki sem dönt szabadon sorsa felől. Mario hitvestársi hűsége már a történet elején megkérdőjeleződik, hiszen a nyitójelenetben Attavanti márkiné és gyermeke is megjelenik a templomban, s a festőt végül nem Scarpia kivégző osztaga öli meg, hanem Angelotti, tehát a rendezés az ő szerepét is újragondolja: nem áldozat, hanem kollaboráns, a totális rendszer kiszolgálója. Tosca nem veti le magát a várfalról, s végül a halántékához emelt fegyvernek sem húzhatja meg a ravaszát, mert a hatalom emberei megakadályozzák ebben. A rendszer mindenkiről mindent tud: az oltárkép mögött lehallgató készülék van, Scarpia kamera előtt készül vágyai kielégítésére Toscával (a magánélet intimitásának nincs helye a totális diktatúra fojtogató atmoszférájában). A színpadon hús-vér figurákat, valódi emberi drámát látunk. A Tosca mondanivalója azonban összetettebb annál, minthogy puszta politikai drámaként értelmezzük. Az opera ugyanis nemcsak a hatalommal való visszaélésről, a politikai elnyomásról, hanem szerelemről, féltékenységről, hűségről, a jó ügy melletti kiállásáról, hitről, kéjsóvárságról is szól.
Kálmán Péter (Scarpia), Kiss Tivadar (Spoletta)
és Káldi Kiss András (Sciarrone)
Boross Csilla megbetegedése miatt a premieren a második szereposztás Toscája, Ádám Zsuzsanna énekelt. A művésznő kétségtelenül tehetséges és sokat fejlődött az elmúlt években, de számomra nem volt ideális választás a címszerepre. Hangja nem szólt kellő drámai erővel, szopránja líraibb színezetű, s úgy éreztem, hogy érzelmileg sem azonosult tökéletesen szerepével. Technikailag szépen megbirkózott szólamával, szép dallamíveket énekelt, s igyekezett árnyaltan életre kelteni a kottát, de talán még nem érett meg teljesen erre a nagy szerepre.
A Cavaradossit életre keltő Fekete Attila színészileg kissé halovány teljesítményt nyújtott, de nagyszerű stílusismerettel, dinamikailag szépen árnyalt tenor hangon énekelte végig az estét. Otthonosan mozgott Puccini zenei világában, s korábban általam igen ércesnek érzett tenorja most puhábban, lágyabban szólt, magabiztos vokális teljesítménye pedig feledtetni tudta színészi alakításának olykor közhelyszerű megoldásait.
Kálmán Péter (Scarpia) és Ádám Zsuzsanna (Tosca)
Kálmán Péter baritonja líraibb színezetű, kevésbé dörgedelmes, s nem feltétlenül kiált Scarpia szerepe után. Kétségtelen azonban, hogy színészileg nagy rutinnal, hatásosan formálta meg a kéjsóvár rendőrfelügyelő figuráját, akit a rendszert gátlástanul kiszolgáló, intellektuális pszichopatának láttatott. Szólamát technikailag kifogástalanul abszolválta, s egyenletes teljesítményt nyújtva énekelve végig az előadást, ugyanakkor vokálisan nem tudott kellő súlyt és jelentőséget adni szerepének.
A kisebb szerepekben színpadra lépők egytől egyig szépen helytálltak. Szvétek László igyekezett kihozni a maximumot a Sekrestyés szerepéből, emberileg hitelesen ábrázolva a figurát. Gábor Géza imponáló basszus hangon, nagy színházi rutinnal és magabiztos kiállással keltette életre Angelotti kétes színben feltüntetett alakját. Kiss Tivadar Spoletta, Káldi Kiss András Sciarrone szólamát tolmácsolta több, mint korrekt alakítást nyújtva. Az énekkar és a gyermekkar most is hozta a szokásos magas színvonalat.
Fekete Attila (Cavardossi)
Kesselyák Gergely az Opera Puccini-előadásainak rendszeres szereplője volt az elmúlt években. Mindig dinamikus, kirobbanó erejű Puccini-interpretációihoz képest mintha a zenekar most visszafogottabban játszott volna., a líraibb részek ugyanakkor árnyaltan szóltak. Összességében a zenekar jól kiszolgálta a színpadi történéseket.
Péter Zoltán
fotó: Berecz Valter
***
2022. szeptember 23., Magyar Állami Operaház
Giacomo Puccini:
Tosca
Opera három felvonásban, olasz nyelven, magyar és angol felirattal
Szövegkönyv: Giuseppe Giacoso Luigi Illica
Látványtervező: Lisztopád Krisztina
Művészeti tanácsadó: Almási-Tóth András
Világítástervező: Pillinger Tamás
Animációtervező: Czeglédi Zsombor
Játékmester: Tóth Erika
Rendezőasszisztens: Kovács Mária Anna
Magyar nyelvű feliratok: Lami Klára
Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane
Betanító kaszkadőr: Szóka Roland
A gyermekkar vezetője: Hajzer Nikolett
Karigazgató: Csiki Gábor
Karmester: Kesselyák Gergely
Rendező: Ókovács Szilveszter
Szereplők:
Floria Tosca: Ádám Zsuzsanna
Mario Cavardossi: Fekete Attila
Scarpia: Kálmán Péter
Cesare Angelotti: Gábor Géza
Skerestyés: Szvétek László
Spoletta: Kiss Tivadar
Sciarrone: Káldi Kiss András
Pásztorlány: Kirsch-Veszeli Jázmin
