ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

head main kritikak

Életre ítélve

Életre ítélve

Erwin Schulhoff „Flameny” („Lángok”) című operája a Prágai Állami Operaházban. Kritika.

A Lángok a Don Juan-történet szürreális feldolgozása. A műben a fékezhetetlen testi vágyaitól vezérelt ember sorsa jelenik meg Schulhoff magával ragadó zenéjével tolmácsolva. Az agresszívan kéjsóvár férfi önmagával való kétségbeesett küzdelme, drámája, a boldogság, a szerelem, a lelki béke – és végül a halál – iránti hiábavaló vágya jelentik a mű központi motívumait. A mostani előadáson mindezek szélsőségesen felnagyítva, eltúlozva, lidércnyomásos víziók formájában, gyakran naturalista eszközökkel jelennek meg Calixto Bieito kreatív, látványos, ugyanakkor meghökkentő és sokkoló rendezésében, amely gyengébb idegzetűeknek éppen ezért nem ajánlott.

*

Erwin Schulhoff cseh zeneszerző és zongoraművész 1894. június 8-án Prágában született német-zsidó családban. Sikeres pályafutásának – sok más kortársához hasonlóan – a náci rezsim előretörése vetett véget. Zsidó származása, valamint a kommunistákkal való szimpátiája miatt feketelistára került, műveit „degeneráltnak” minősítették. Letartóztatták, bebörtönözték, majd a wulzburgi koncentrációs táborba deportálták. Ott halt meg tuberkulózisban 1942. augusztus 18-án.

Már Antonin Dvořák is felfigyelt a gyermek Schulhoff zenei tehetségére, később pedig többek között olyan tanárok egyengették a fiatal komponista útját, mint Claude Debussy vagy Max Reger.

Lángok című operájának – mely a szerző egyetlen darabja ebben a műfajban – eredeti, cseh librettóját (Plameny címmel) Karel Josef Beneš írta, a német nyelvű szövegkönyvet (Flammen) pedig Max Brod. A mű ősbemutatója a Brnói Nemzeti Színházban volt 1932. január 27-én, cseh nyelven. Az opera a premieren nem aratott sikert. A kritikusok dicsérték ugyan a zenét és az előadókat, Beneš filozofikus, pszichologizáló, elvont szövegét azonban kevésbé találták alkalmasnak egy librettó számára. Ezt követően a Lángok hosszú időre feledésbe merült. Csak 1995-ben mutatták be újra Lipcsében, ezúttal német nyelven, Udo Zimmermann vezényletével.

Flammen 1 c Serghei Gherciu 

Victoria Khoroshunova (Apáca) és Denys Pivnitskyi (Don Juan)


A Prágai Állami Operaház most ismét cseh nyelven tűzte műsorra a darabot. (Ehhez az eredeti librettót – szemben a teljes egészében fennmaradt német nyelvű szövegkönnyvel – különböző források, kéziratok segítségével rekonstruálták.)

A produkcióra az ún. „Musica non grata” program keretében került sor. A Cseh Köztársaság és Németország négy évig tartó közös zenei és kulturális projektje a két világháború közötti Csehszlovákia zenei életében fontos, a nemzetiszocializmus által vallási, faji, politikai okokból vagy nemi hovatartozásuk miatt üldözött zeneszerzők művészi örökségét eleveníti fel.

*

A mű cselekménye nem lineáris szerkezetű, a két felvonásra elosztott tíz jelenet a történet szempontjából csak lazán kapcsolódik egymáshoz, Don Juan életének egy-egy mozzanatát elevenítve fel.

A szövegíró, Karel Josef Beneš drámájában Don Juan büntetése nem a halál, hanem az örök élet. Szembeötlő a párhuzam a nagy cseh kortárs zeneszerző, Leoš Janáček A Makropulos-ügy című operájának szüzséjével. Ott Elina számára, aki több évszázadot él meg, végül eljön a megváltó halál, míg Don Juannak örökké halhatatlannak kell maradnia. (A történetet a „bolygó zsidó” középkori legendájának elemei is átszövik, akit Schulhoff naplójában Ahasver néven emlegetett.)

A Halál (La Morte) megszemélyesítve is megjelenik a műben: ő az egyetlen nő, akit Don Juan nem tud elcsábítani, jóllehet, a Halál is vágyja Don Juant. Kettejük igen bonyolult viszonyát a szintén csalódott La Morte így fogalmazza meg: a Halál nem élhet együtt senkivel, és amíg (és ahogyan!) Don Juan él, mindig közelebb lesz hozzá, mint halálában lenne...

Az est során a férfi több szeretőjét is megismerjük, egy hatfős női kórus (a hat Árny) pedig görög karként kíséri végig és kommentálja az eseményeket.

Flammen 2 c Serghei Gherciu 

Victoria Khoroshunova (Nő), Denys Pivnitskyi (Don Juan) és az Árnyak


Nehéz eldönteni, hogy Don Juanon kívül vannak-e egyáltalán a történetnek valós szereplői. A figurák ugyanis inkább tűnnek a hedonista, de valójában nagyon is magányos férfi lidérces álmai, képzetei kivetüléseinek. Szellemeknek, és nem hús-vér embereknek.

*

A mostani előadás képét a színpadot minden oldalról körbezáró sötét nylonfüggöny uralja, fojtogató, nyomasztó légkört teremtve. Ebből a térből, ahová Don Juant saját énje, pszichéje zárta, a férfi képtelen szabadulni. Mások be tudnak jönni, kiszakítva egy-egy részt a függönyből, ő azonban sohasem tud kilépni. A komor hangulatot árasztó, alapvetően üres, sötét színpadkép végig domináns marad. (Az előadás látványvilágát Schulhoff eredeti útmutatásai szerint is „mindent átható sötétség” határozza meg, amelyet „feltáruló színek és fénysugarak” szakítanak olykor meg.)

Valódi cselekmény híján a mű színpadra állítása nem könnyű feladat. A szép, de inkább érzéseket, hangulatokat, elvont gondolatokat közlő, szimbólumokkal teli librettó sem igazán ad kapaszkodót a rendező számára, akinek viszont így a lehetőségek széles tárháza nyílik meg – amennyiben kellően kreatív és élni tud a lehetőséggel. Calixto Bieito élni tudott vele. Fantáziája kimeríthetetlen, és bár megoldásai gyakran önkényesek, semmiképpen sem öncélúak.  

Rendezésében a szürreális környezetben színpadra lépő karaktereket szélsőséges megnyilvánulások jellemzik, és gyakran bukkannak fel karikatúraszerű figurák. Don Juan egyik áldozata, Marguerite (a Faust Margitjáról van szó!) idétlenül felöltöztetett kisiskolás lányként lép színpadra, lufikkal a kezében, az üde fiatalság groteszk paródiájaként. Leginkább talán egy öreg pedofil vágyálmára hasonlít, és csakugyan: bele is ül Don Juan idős apjának ölébe, aki cirógatni kezdi őt. (A hajlott hátú öreget alakító néma szereplő egyébként a rendező kreálmánya; a librettó szerint Don Juan itt ősei szobrait vallatja.)

 Flammen 3 c Serghei Gherciu

Tone Kummervold (La Morte) és Denys Pivnitskyi (Don Juan)


Igen szórakoztató az érzékiség, bujaság karikatúrájaként groteszk mozdulatokkal, vinnyogva vonagló meztelen nők jelenete. (Valójában feszes, testszínű ruhában voltak, rajzolt nemi szervekkel.) Az Apáca pedig (giccsesen túldíszített Szűz Máriaként) a templomban görögdinnye levét csorgatja kéjes kacajjal a hanyatt fektetett Don Juan testére.  

A színpadon élet és halál, élő és halott teremtmények különböző formái jelennek meg Bieito fantáziájának szüleményeként. Az első felvonás végén például szarvastetemet vonszolnak be, amelyet kéjesen nyalogat, csókolgat a Halál.

A kilencedik epizód („Karnevál éjjele”) az előadás csúcspontja. A rendező itt igazán elemében van, alighanem a legbizarrabb jelenetsort kreálva, amit operaszínpadon láttam. A történet szerint egy commedia dell’arte színitársulat tagjai előadásra invitálják Don Juant, akinek Mozart operájának Don Giovanniját kell majd alakítania. Képzelet és valóság ezen a ponton még jobban összekuszálódik: a történések előrehaladtával már azt sem tudjuk, hogy színházi előadást vagy „valóságos” eseményeket látunk-e. A mennyezetről életnagyságú halottaskocsi lóg le. Egy gyengeelméjű fiatal férfi láncon húzza maga után fekete macskáját. Donna Anna – aki színes bundája alatt csak fehérneműt visel – kínszenvedései leírhatatlanok. Don Juan megerőszakolja, üti-veri őt, míg a Commendatorét (a Kormányzó itt nem Donna Anna apja, hanem a férje) ásóval veri agyon. Egy katonaruhás férfi a Kormányzó halott testével eteti meg háziállatát, egy medvét, de a holttestet a bolond ember előbb késsel felszeleteli. Nyilvánvaló, hogy a rendező itt már nem “feszegeti a jóízlés határait”, hanem – szándékosan persze – messze túlmegy azon. És ezzel még nincs vége: a jelenet további pillanataira, melyekben a félkegyelmű férfi jóízűen lakmározni kezd a macskájából, Donna Anna pedig saját okádékát nyalogatja fel a földről, alighanem az előzőeknél is kevésbé illene rá az „ízléses” jelző. Felbukkan még egy szakállas, transzvesztita férfi is: Harlekin, csillogó estélyiben, színes szőrmegallérral. Sőt, valamiért Don Juant is női ruhába öltöztetik. Hogy a tébolyult kavalkád még színesebb legyen, üveges tekintetű kísértetnők jönnek be (mini-)koktélruhában, a függöny réseiből pedig csettintgető, tapsoló, meztelen karok nyúlnak ki. (Tavaly szeptemberben mutatták be Bieito Carmen-rendezését Budapesten, az Eiffel Műhelyházban. A produkció műsorfüzete akkor is „provokatív rendezéseiről ismert alkotóként” mutatta be Bieitót. A mostani előadást látva az a Carmen kifejezetten konzervatív előadás volt…)

Flammen 4 c Serghei Gherciu 

Tamara Morozová (Marguerite) és Tone Kummervold (La Morte)


Kiemelendő, hogy a szereplők mozgásának ritmusa tökéletes harmóniában van a zene tempójával. A lassú részeknél a mozdulatok is vontatottak, a gyors tempóknál a karakterek mozgásának, gesztikulációjának irama viszont lendületesebbé válik.

Biztos, hogy ebben a Flammen-produkcióban sokak számára „túl sok Bieito” van. Ízlés kérdése, de tény, hogy a rendezői koncepció alaposan átgondolt, a kivitelezés pedig elsőrangú. Engem a rendező meggyőzött, bár pusztán csak a zenét hallgatva számomra a mű – és az eddig leírtak alapján a jelző talán meglepő – romantikusabb.

*

Schulhoff mostoha sorsú operájának zenéje lenyűgöző.

A rendkívül igényes műben számos hatás érhető tetten: Wagner, az impresszionizmus (főleg Debussy), az expresszionizmus (leginkább Berg operái), Richard Strauss és Sztravinszkij hatása mellett jazzes elemek, „kabarézene”, valamint a foxtrot és a tangó ritmusai színezik tovább a partitúrát, míg az Árnyak orgonával kísért kórusa egy alkalommal gregorián éneket idéz. A komponista briliáns módon ötvözi mindezt, aminek eredményeképpen a stílusok izgalmas keveredése egységes hangzássá forr össze.  

A zenekar olykor kamaraméretű, máskor hatalmasra duzzad. Néha csak kíséri az énekeseket, többnyire azonban önálló életet el, és teszi ezt módfelett intenzíven. A szimfonikus zenekari részek különösen a darab első jeleneteiben dominálnak. Ebben a tekintetben bizonyos asszimetria érhető tetten, amennyiben a későbbiek során a hangsúly inkább az énekhangokra tevődik át (ami nem azt jelenti, hogy a zenekari partitúra itt leegyszerűsödne vagy jelentéktelenebbé válna). Mintha Schulhoff egyre inkább ráérezne a „dráma ízére” (már amennyiben a jelenetek végső sorrendje szerint haladt előre a komponálás során). Naplójában egyébként maga is ír a drámai művek terén még tapasztalatlan szerző kezdeti nehézségeiről. Mindezek ellenére, a végeredményt tekintve egyértelmű, hogy Schulhoff színpadi érzékéhez nem férhet kétség.  

A művet elindító „Noktürn” című jelenet csöndes, baljós fuvolaszólója és harangjátéka a záró jelenetben is visszaköszön, zeneileg is keretet adva a műnek (és jelezve egyúttal Don Juan életének örökké ismétlődő ciklusait). „A tűz dala” címet viselő második jelenet misztikus zenéje, a komor „Éjféli mise” és a következő jelenet, a „Kiméra” akkordjainak megszólaltatása során is inkább a hangszerek atmoszférateremtő erejét érdemes kiemelni, jóllehet, valamennyiben fontos szerepet kap az Árnyak kórusa, és felvillan a „Nő” és az „Apáca” drámája is. A „Galéria” címet viselő, energikusabb ötödik jelenetben Don Juannak az őseivel (Bieito rendezésében az apjával) való egyoldalú párbeszéde már hosszabb, deklamáló jellegű monológokat is tartalmaz. A hatodik jelenetben („Párbeszéd”) Don Juan és elhagyott szeretőjének zaklatott duettje alatt pedig nem csak a korábbi jelenetek álomszerű légköre változik meg, de egyre nagyobb szerepet kapnak az énekhangok is, sokkal inkább keltve immár egy opera benyomását. A „Vihar” című jelenetben, Marguerite szólóját követően a lány és Don Juan között nagyívű, romantikus szerelmi kettős bontakozik ki, amelyet csönd követ, jelezve: eltűnt a varázslat… Véleményem szerint Bieito koncepciója a paródiaszerű Margit-figurával ezen a ponton mond leginkább ellen Schulhoff érzelemdús zenéjének. A „Társalgás a tengerrel” című jelenet gyönyörű gondolatához – a hullámok örökösen oda-visszatérő mozgása, mint Don Juan soha véget nem érő életének szimbóluma – méltóak a tételt bevezető muzsika fenségesen hömpölygő dallamai, csakúgy, mint a Don Juan nagy monológját követő, látomásos zenekari befejezés. A „Karnevál éjszakája” nem csak dramaturgiai, de zenei szempontból is kulminációt jelent. A gazdag hangszerelésű zenekari anyag rendkívül változatos: az energikus hangszeres bevezető és a monumentális zenekari lezárás között lendületes, táncos ritmusokat hallunk, a színjáték szereplőit üdvözlő, ünnepélyes kórust, finoman elrejtett, „modernizált” zenei Mozart-idézeteket, miközben a színpad hátterében megvilágítva jazz-zenekar játszik. A jelenetet ereszkedő, elcsöndesedő dallamok zárják – még lejjebb, még nagyobb sötétségbe rántva Don Juant. A „Bankett”-ben kerül sor Don Juan és La Morte első és utolsó dialógusára. A magas érzelmi hőfokon előadott, kétségbeesett szerelmi vallomást a csalódottság szomorú hangjai követik; Don Juan öngyilkossági kísérleteit alatt pedig pimasz módon ismét jazzmuzsika szól. A jelenetet ismét a harangok játékával színezett csöndes, lefelé ívelő, földöntúli dallamok zárják és ez a motívum dominál La Morte pesszimista atmoszférájú zárójelenetében is.

Flammen 6 c Serghei Gherciu 

Denys Pivnitskyi (Don Juan) és Jan Hnyk (Commendatore)  

*

A Lángokban a zenekarra óriási feladat hárul. A fiatal karmester, Jiří Rožeň korát meghazudtoló érettséggel fogta össze a Prágai Állami Operaház precízen és érzékletesen muzsikáló együttesét. Az egyes hangszerek külön-külön is kristálytisztán szólaltak meg, a tutti részekben pedig a zenekar pompás, egységes hangzást produkált. A nagyszámú ütőshangszer (a harangoktól a vibrafonon át a xilofonig és a kasztanyettáig) ugyanolyan koncentráltan és pontosan vette ki a részét a zenei megvalósításból, mint a vonós- és fúvóshangszerek, a cseleszta, a hárfa vagy a jazz band. Schulhoff partitúrájában a zenekar nem csak kísér és hangulatot fest, de a cselekmény, a mondanivaló hordozója is; ezek interpretációja szempontjából egyenesen önálló szereplőként értékelhető. Nem csak az énekes szólisták és a kamarakórus, de a zenekar által is megjelennek előttünk a „vágy és a pokol lángjai”. Teljesítményük ezen az estén minden szempontból eleget tett a zeneszerző magas fokú elvárásainak.

*

Ritkán hallottam élőben olyan erejű drámai tenorhangot, mint amilyet a Don Juant alakító fiatal énekes, Denys Pivnitskyi birtokol. A hang a mélyebb regiszterben is magabiztosan szól, a felső lágéban – egészen a kétvonalas C-ig – pedig lehengerlő (a hang színezete és ereje olykor egyenesen Franco Corellit juttatta eszembe). Pivnitskyi könnyedén énekelte át a zenekari fortissimókat is. A roppant igényes szólam rendkívül megterhelő, már csak azért is, mert Don Juan több, mint két órán keresztül a színpadon van. A főszerepet alakító énekesnek megfelelő színészi vénával is kell rendelkeznie, és az ukrán (jelenleg Olaszországban élő) tenorista ezen a téren sem okozott csalódást. Kéjes erőszakkal és szenvedéllyel tette magáévá áldozatait, fölényes gőggel kezelte a féltékeny Kormányzót, ugyanakkor monológjaiban és a Halállal közös jeleneteiben kifejezően ábrázolta az elcsigázott, kétségbeesett, az öngyilkosságot is (hiábavalóan) megkísérlő férfit. Azt a férfit, akit rajongásig csodálnak, mert annyira szabad, és akiről kiderül, hogy valójában egy reményvesztett ember, aki kontrollálhatatlan vágyainak foglya.
Életrajza szerint Pivnitskyi elsősorban az olasz repertoár hőstenorszerepeinek megszólaltatásában jeleskedik. Énekelte már többek között A trubadúr Manricóját és az Aida Radamesét, és ha jól tudom, hamarosan Verdi Otellójának címszerepe is sorra kerülhet. Általában azt mondanám, hogy ez utóbbi talán még korai, de hangi kvalitásai alapján Pivnitskyi ezt az akadályt is sikerrel veheti. Ha így folytatja, sokat hallunk még róla.

Flammen 7 c Serghei Gherciu 

Victoria Khoroshunova (Donna Anna)


Kitűnő választás volt a La Mortét interpretáló norvég mezzoszoprán, Tone Kummervold is. (Nem véletlenlen, hogy a Halál olasz névvel szerepel a librettóban: a szerzők ezzel is a karakter női mivoltát hangsúlyozzák: német nyelven legalábbis a halál [der Tod] hímnemű lenne). La Morte gyakran van színpadon, kíséri és kísérti Don Juant mindenhol, legfontosabb pillanatai azonban az utolsó két jelenetben érkeznek el: eksztatikus duettjében Don Juannal, és az operát záró, szinte a túlvilágról érkező monológjában, amelyeket az énekesnő kellemes színezetű, telt mezzoszopránján odaadással, kifejezően és megindítóan adott elő. Érdemes kiemelni a pillanatot, amikor a Halál búcsúzik az általa kikötözött Don Juantól (aki így az örök élet béklyóitól többé nem szabadulhat) és újra meg újra, hosszan csókolózik a férfival. A jelenet őszintén és hihetően erotikus, a szereplők nem csak imitálják a csókokat.  

A tenoristához hasonló intenzitással vetette bele magát szerepébe a három különböző karaktert (Nő, Apáca és Donna Anna) alakító, ugyancsak pályája elején járó és szintén ukrán Victoria Khoroshunova is. Donna Annaként különösen erőteljes színészi alakítás jellemezte a produkcióját. 

A bizarr Marguerite-karikatúraként színpadra lépő, a Prágai Operaházban idén debütált cseh szoprán, Tamara Morozová is felnőtt feladatához. Don Juannal való kettősében méltó partnere tudott lenni az ukrán tenoristának. Kellő átéléssel járta végig a poklot: az ártatlan, szerelmes kislánynak nem csak a szadista Don Juan erőszakosságát és a vén pedofil apuka „kedvességét” kellett elviselnie, de végül a Halál is a magáévá tette őt.

Hozzáteszem: a rendező érdeme is, hogy a szereplőkből ki tudta hozni a maximumot, ami persze semmit nem von le teljesítményük értékéből.

Flammen 9 c Serghei Gherciu 

Denys Pivnitskyi (Don Juan)


Kitűnő énekest kaptunk a Kormányzó viszonylag kisebb szerepében Jan Hnyk bariton személyében, és szórakoztató színfoltot jelentett a másik bariton, Michal Marhold is a darab Harlekinjeként.  

Hat énekesnő (Tamara Morozová, Veronika Hajnová, Yukiko Kinjo, Kateřina Jalovcová, Stanislava Jirků és Magdaléna Hebousse), szopránok és mezzoszopránok alkották az Árnyakat. Bár nem szóló szerepekről van szó, nem véletlen, hogy név szerint is megemlítem őket. Nem csak azért, mert a darabban a női szextett dramaturgiai szempontból is fontos, hanem mert a szólamaik ritmikailag és harmóniai szempontból is nehezek. Precíz és kifejező produkciójukban valamennyien kifinomult muzikalitásról tettek tanúbizonyságot.

Pontosan énekelt a háttérben a kórus is, amelynek szerepe ebben az operában ugyan kisebb, de semmiképpen sem elhanyagolható.

*

A 20. század eleji multikulturális Prága virágzó, sokszínű zenei életében számos rendkívüli tehetség bontakozott ki. A „Musica non grata” program keretében a közelmúltban Franz Schreker A távoli hang című operáját volt alkalmam megismerni (az erről szóló beszámoló itt olvasható: „A hang nyomában”), most Erwin Schulhoff Lángok című darabját. Számomra mindkettő felfedezése revelációerejű volt. Vajon hány elhallgattatott és elfeledett gyöngyszemet rejt még ez a néhány évtizednyi korszak?

Csák Balázs

fotók: Serghei Gherciu

 

*

 

2022. június 12., Állami Operaház, Prága


Erwin Schulhoff:

Flameny (Lángok)

Opera két felvonásban, 10 jelenetben, cseh nyelven, angol és német felirattal


Librettó: Karel Josef Beneš

Díszlettervező: Calixto Bieito, Anna-Sofia Kirsch

Jelmeztervező: Barbora Maleninská

Világítástervező: Jan Dörner

Karigazgató: Adolf Melichar

Karmester: Jiří Rožeň

Rendező: Calixto Bieito


Szereplők:

Don Juan - Denys Pivnitskyi

La Morte - Tone Kummervold

Apáca / Nő / Donna Anna - Victoria Khoroshunova

Marguerite (Margit) - Tamara Morozová

Commendatore (Kormányzó) - Jan Hnyk

Arlecchino (Harlekin) - Michal Marhold

Pulcinella - Vít Šantora

Pantalone - Jaroslav Patočka

Árnyak - Tamara Morozová, Veronika Hajnová, Yukiko Kinjo, Kateřina Jalovcová, Stanislava Jirků, Magdaléna Hebousse

Közreműködik az Prágai Állami Operaház Zenekara és Énekkara, valamint balett-táncosai