ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

head main kritikak

Színvonalas lezárás

Színvonalas lezárás

"Az istenek alkonya" az Operaházban. Kritika.

Az Operaház újranyitásával befejeződött az Ókovács-korszak egyik legmonumentálisabb projektje: Wagner Ring-ciklusának új köntösbe öltöztetése, M. Tóth Géza rendezésében. A tetralógia új sorozatának 2015-ös első darabja, A Rajna kincse jelképekkel, animációkkal túlzsúfolt rendezése – bár izgalmas megoldásokkal indult – a továbbiakban inkább közhelyeket puffogtatott. A walkür és a Siegfried esetében sem sikerült a rendezőnek igazán eredeti és egyedi interpretációkat felmutatnia. Az előadásokat kísérő vetítések (a rendező nyilatkozata szerint az animáció visszatérő elemei a wagneri vezérmotívumokat képezik le) ismét utalásokkal gyömöszölték tele a történeteket, jóllehet, A Rajna kincse után a szimbólumok erdeje mintha fokozatosan letisztultabb képet mutatott volna. Az istenek alkonya korábbiakhoz képest minimalista vetítései pedig már sokkal pozitívabb benyomást tettek rám, s ezúttal kevesebb volt az elcsépelt, közhelyesnek ható rendezői megoldás is.

istenek oh 1

Rálik Szilvia és Kovácsházi István


A mostani produkcióban a Gibichungok mintha egy gyár igazgatói lennének, akik a Rajna partját egy hatalmas teraszról nézik modern kanapéjukról, az énekkari művészek pedig munkásruhában lépnek színre; mintha az egész történet egy futurisztikus nagyváros kikötőjében zajlana. A kapitalista többet akarás, a meg nem elégedés tehát a ciklus utolsó darabjában is jelen van. Az előadás fináléjában, a zenekar szélesen áradó muzsikája közben azonban A Rajna kincsére emlékeztető jelenet villan fel, majd megjelenik egy ölelkező emberpár képe, különösen szép és katartikus befejezést adva a produkciónak. Az istenek deheroizált világa végül zsákutcába jut és szükségszerűen elbukik, de a meztelen emberpár képének felvillantásával felsejlik az új világ megszületésének lehetősége.

Az M. Tóth Gézával készített, az Operamagazinban olvasható interjú szerint a vetített látványvilág koncepciója már jóval Az istenek alkonya színpadra állítása előtt készen állt mind a négy darabhoz. Ha ez így van, akkor a szimbólumok már említett ritkítása tudatos megoldás volt (ami a közönség számára viszont így csak utólag nyer értelmet).
A rendezői szándék szerint az anyagi valóságukban megjelenő tárgyak a szereplők földhözragadtságát jelképezik, míg a vetítés a transzcendenst, az istenit hivatott reprezentálni. Ez megmagyarázza, miért találkozhatunk bizonyos jelenetekben épített díszlettel, míg másokban csak az üres színpadon vetített animációkat láthatjuk: eltávolodunk a földi dolgoktól, s az isteni szférák felé közelítünk. Az istenek alkonya esetében a Gibichungok képviselik a földhözragadtságot, akik mindenáron megszerzik, amire vágynak. Siegfried és Brünnhilde az áldozatok.

istenek oh 2

Kovácsházi István, Horti Lilla, Szemerédy Károly és Gábor Géza


A rendező az épített és vetített díszletet nem vegyíti: leginkább vagy az egyik, vagy a másik van jelen. Ezzel következetesen képviseli a fent vázolt koncepciót, s egységes vizuális keretbe fogja a tetralógia mind a négy darabját. Mindez azonban több ízben tradicionális rendezői megoldásokat eredményez, máskor pedig modernsége ellenére sem tesz hozzá semmit a történetek eredeti jelentéséhez. Az istenek alkonya eklektikus rendezése a konzervatívabb nézőknek sok, a rendezői színházat előnyben részesítők számára valószínűleg kevés.

A jelenetváltások zökkenőmentesek, a jelmezek viszont felemásra sikerültek. Bizonyos esetekben segítik az értelmezést – például mert jól megjelenítik a Gibichungok dekadenciáját, illetve visszautalnak A Rajna kincsére –, ugyanakkor túlságosan leegyszerűsítik a szereplőket jókra és rosszakra, és a figurák viszonyrendszerének árnyaltabb értelmezése is elmarad. A színészvezetés terén viszont a Siegfriedben már tapasztalt pozitív változás Az istenek alkonyában kiteljesedik: a visszafogott animáció mintha azt eredményezné, hogy a rendező több időt szán az énekesek színészi alakítására.

istenek oh 3

Szántó Andrea és Rálik Szilvia

Az első három operát még Halász Péter vezényelte, de a tetralógia zárása Kocsár Balázs zenei vezetése mellett valósult meg. A főzeneigazgató a partitúra értő ismerőjének bizonyult, s mindent megtett, hogy fenntartsa Wagner zenéjének megszakítások nélküli drámai áramlását, melynek eredményeképpen nem csak a korábbi darabok zenei motívumai idéződtek vissza hatásosan, hanem a szereplők lélektani drámája is hitelesen elevenedett meg. Kocsár vezetésével a zenészek képesek voltak megmutatni, hogy Wagnernél a zenekari kíséret a drámai folyamatok kibontásában az énekszólamokkal egyenrangú szerepet kap. Produkciójuk magával ragadó sokszínűsége megindítóan tárta elénk a szereplők vélt vagy valós diadalait, fájdalmukat, és mutatta be egy pusztulásra ítélt világ eltűnését.

Siegfriedet ezúttal is Kovácsházi István keltette életre magabiztosan, nagy stílusismerettel, hihetetlen energiákat mozgósítva. Vokális teljesítménye a szólam első hangjától az utolsóig egyenletesen szólt; a nehezebb részeket is (látszólag) játszi könnyedséggel oldotta meg. Vokális szerepformálása kidolgozott volt, s a líraibb, érzelmesebb részleteket épp olyan kifejezően szólaltatta meg, mint a nyersebb, erőszakosabb kitöréseket. Színészi játéka kevésbé volt merev, mint az áprilisi Parsifalban.

istenek oh 4

Kelemen Zoltán és Gábor Géza

Rálik Szilviánál ma nincs alkalmasabb hazai énekesnő Brünnhilde szerepére: szólamát az elejétől a végéig ugyanolyan intenzitással szólaltatta meg, de éppen ezért adós maradt a szerep finomabb lelki rezdüléseinek ábrázolásával. Hatalmas energiával megszólaltatott hangja a harmadik felvonásban igazán átélhetővé tette a szerelmes nő fájdalmát, de alakítása egy idő után egysíkúvá vált. Bízom benne, hogy szerepformálása még érni fog, s a következő évadban már egy minden tekintetben kifogástalan Brünnhildével örvendeztet meg bennünket.

Szintén jó választás volt Gábor Géza Hagen szerepére. Nemcsak azért, mert végig kifejezően, jó színészi készségekkel és átgondolt szerepformálással keltette életre a figurát, hanem mert hangilag is ideálisnak tűnt a szerepre. Kellően sötét basszusán súlyt adott Hagen figurájának, vokális produkciója összetett, árnyalatokban gazdag volt.

A Gibichungokat megformáló két énekes közül Horti Lilla Gutrune-alakítása sikerült jobban, ugyanakkor a Siegfriedre gyakorolt, a zene által is ábrázolt vonzását nem sikerült hiánytalanul interpretálnia. Kissé hisztérikusra vette a figurát, ami nem lett volna baj, ha az előadása összességében árnyaltabb. Vokálisan magabiztosan szólaltatta meg a kottát, hangi adottságai tehát megvannak egy összetettebb Gutrune alakításra. Az is elképzelhető, hogy ez most a rendezői szándék miatt nem valósulhatott meg.

istenek oh 5

Jelenet

Szemerédy Károlynak nem sikerült jelentőssé tennie Gunther alakját. Hangja nem nyílt ki igazán, mindvégig tömören szólt, miközben kisebb pontatlanságokkal és kevésbé kifejezően énekelt. Színészileg komplexebben formálta meg karakterét, de alakítása ebben a tekintetben sem sikerült kiemelkedőre.

Kundry után egy kevésbé terjedelmes Wagner-szerepben mutatkozott be Szántó Andrea: Waltrauteként lépett színpadra. Énektechnikailag ezúttal is szépen megbirkózott szerepével, szólamát rutinosan adta elő, s színészileg is szépen helytállt.

Ebben az évadban Kelemen Zoltánt csak két, kisebb szerepben volt alkalmam hallani, de örömmel tapasztaltam, hogy az énekes továbbra is ereje teljében van, s Alberich nem túl hosszú, ám nem is könnyű szólamában is képes figyelemre méltó alakítást nyújtani. Remélhetőleg ősszel a tetralógia másik két darabjában is hasonlóan színvonalas alakítást hallhatunk majd tőle.

A Nornák tercettjét Wiedemann Bernadett, Ulbrich Andra és Ádám Zsuzsanna énekelte, muzikálisan, hatásosan és kifejezően, míg a rajnai sellők hármasát Váradi Zita, Tuznik Natália és Mester Viktória keltette életre, igen élvezetesen. Az Operaház Énekkara ismét kitett magáért: a kórusrészletek kellő lendülettel és energiával szólaltak meg.

istenek oh 6

Jelenet

Az új Ring-rendezésnek nem sikerült minden tekintetben újszerű megvilágításba helyeznie a nibelungok mítoszát; biztos mederben csordogáló, látványos vetítésekkel tarkított előadás-sorozatot kaptunk, jóllehet, M. Tóth Géza profizmusa így is képes volt számos élvezetes pillanatot nyújtani. Nagy teljesítmény ugyanakkor, hogy több, mint tíz év után a teljes ciklus látható az Operában – Az istenek alkonya esetében ráadásul tisztán magyar szereposztással –, és színvonalas zenei megvalósítással. Izgalmas lesz ősszel immár kisebb időközökkel is végignézni a teljes Nibelung gyűrűje-sorozatot.  


Péter Zoltán

fotó: Rákossy Péter


*


2022. május 13. Magyar Állami Operaház

 

Richard Wagner:

Az istenek alkonya

Zenedráma három felvonásban, német nyelven, magyar és angol nyelvű feliratokkal

 

Díszlettervező: Zöldy Z Gergely

Jelmeztervező: Bárdosi Ibolya

Rendezőasszisztens: Kovács KatalinMányik Albert

Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Orbán Eszter

Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane

Vetített látvány: KEDD Vizuális Műhely

Koreográfus: Venekei Marianna

Balettmester: Sárközy-Holler Ágnes

Karigazgató: Csiki Gábor

Karmester: Kocsár Balázs

Rendező, vizuális koncepció: M. Tóth Géza

 

Szereplők:

Siegfried - Kovácsházi István

Brünnhilde - Rálik Szilvia

Gunther - Szemerédy Károly

Gutrune - Horti Lilla

Hagen - Gábor Géza

Alberich - Kelemen Zoltán

Waltraute - Szántó Andrea

Első Norna - Wiedemann Bernadett

Második Norna - Ulbrich Andrea

Harmadik Norna - Ádám Zsuzsanna

Woglinde - Váradi Zita

Wellgunde - Tuznik Natália

Flosshilde - Mester Viktória