ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

head main kritikak

A Hang nyomában

A Hang nyomában

Franz Schreker „Der ferne Klang” („A távoli hang”) című operája a Prágai Állami Operaházban. Kritika.

Meddig mehet el a rendező egy darab (újra-)értelmezésében? Timofey Kulyabin, a Der ferne Klang (A távoli hang) orosz rendezője a cseh Harmonie magazinnak a közelmúltban adott interjújában úgy válaszolt a kérdésre: nem túl messzire, mivel az opera a világ legkonzervatívabb művészeti ága. Kulyabin itt igencsak szerényen fogalmazott, ő maga ugyanis rendezéseiben gyakran megy „túl messzire”, vagy inkább fogalmazzunk úgy: szereti a határokat feszegetni. 2014-es Tannhäuser-rendezését például – arra hivatkozva, hogy a produkció sérti a hívek érzékenységét – Oroszországban betiltották. Ahogy az várható volt, Kulyabin nem tagadta meg önmagát a Der ferne klang prágai bemutatójával sem. A rendezés vitatható, olykor bosszantóan provokatív, de okos, merész, szórakoztató és elgondolkodtató. A darab második felvonásának meghökkentő színpadképe inkább csak egy látványos geg. Fontosabb ennél, hogy a rendező – Schreker operáját alaposan átértelmezve – más befejezést kreált a történet végére, ezzel bizonyára alaposan felbőszítve a konzervatívabb ízlésű nézőket.

*

Franz Schreker (1878-1934) a múlt század első három évtizedében a német és osztrák zenei élet egyik legragyogóbb tehetsége volt. Egyike azoknak a zeneszerzőknek, akiknek művei a "degenerált művészet" elleni náci tisztogatás áldozatai lettek (Schreker apja zsidó származású volt). Operáit német nyelvterületen addig számos helyen bemutatták. Közülük a másodikként komponált Der ferne Klang a legismertebb, amely az 1912-es frankfurti bemutatón óriási sikert aratott, ezzel Strauss és Schönberg mellett generációja egyik vezető komponistájává emelve a zeneszerzőt. A Weimari Köztársaság első éveiben Richard Strauss után Schreker volt a legtöbbet előadott operaszerző. Irrelohe című operájának 1924-es viharos kölni fogadtatása megtépázta művészi reputációját, a Berlini Musikhochschule igazgatói pozícióját is elveszítette, az 1930-as évek elején pedig művei indexre kerültek. 1934-ben, 55 évesen halt meg agyvérzésben. Az 1940-es évek közepére a zeneszerző neve szinte teljesen feledésbe merült. Operáit csupán az utóbbi két-három évtizedben kezdték el újra felfedezni, jóllehet, továbbra is inkább csak szórványosan állítják színpadra.

der ferne klang praga zdenek sokol 5

Svetlana Aksenova (Grete)


Schreker a későromantikus zeneszerzők közé sorolható. Műveit egyéni harmóniavilág és rendkívül kifinomult, csillogó zenekari textúrák jellemzik.  

A Der ferne Klang prágai bemutatójára – amelyet egyébként Schreker barátja, a korszak másik kiemelkedő zeneszerzője, Alexander von Zemlinsky vezényelt – 1920-ban került sor. A prágai közönség most tehát több mint 100 év után hallhatta ismét a művet. (A produkcióra az ún. „Musica non grata” program keretében került sor. A Cseh Köztársaság és Németország négy évig tartó közös zenei és kulturális projektje a két világháború közötti Csehszlovákia zenei életében fontos, a nemzetiszocializmus által vallási, faji, politikai okokból vagy nemi hovatartozásuk miatt üldözött zeneszerzők művészi örökségét eleveníti fel.)

*

Az opera librettóját maga a zeneszerző írta.  

A történet kezdetén Fritz, a feltörekvő komponista közli tanítványával és szeretőjével, Gretével, hogy nem maradhat vele. Kettejük személyes boldogságát fel kell áldoznia, hogy végre megtalálja a képzeletbeli „távoli hangot” (egyfajta ideális hangzást, de nevezhetjük zenei, esztétikai ideálnak is), amelyet egész életében keres, és amely lehetővé tenné számára, hogy elkészítse a „tökéletes műalkotást”. Zűrzavaros családi helyzete miatt Gretének otthonról is menekülnie kell. Amikor 10 évvel később Fritz rátalál, a lány egy velencei bordély ünnepelt kurtizánja. Újabb öt év telik el. Fritz immár elismert operaszerző, de a „hangot” nem találta meg. Ismét találkozik Gretével, és ekkor, halálos ágyán, a nő karjai közt végre meghallja a zenét, amit keresett.

Látszólag meglehetősen eseménytelen, fordulatokban szegény cselekmény. A zene azonban költészetté emeli ezt a nehezen megfogható, valójában többértelmű történetet, amely a valóság és a fikció különös ötvözete. A tiszta, halálig tartó szerelem ideája, a megszállott művész útkeresése (nyilvánvaló az önéletrajzi párhuzam Fritz és maga Schreker között), illetve egy tragikus sorsú nő története. Mindez tökéletesen tükröződik a mű szenvedélyes, fojtott légkörű, látomásos zenéjében.

*

A most látott produkcióban Timofey Kulyabin rendező a cselekményt a jelenbe ülteti át. A történet lineáris vonalvezetését megtöri: egyes jeleneteket visszaemlékezés formájában állít színpadra. Az első felvonásban Grete korábbi önmagát figyeli, amint családja megalázza, a harmadik felvonásban pedig ugyanő Fritz operájának előző napi előadására emlékezik vissza. Ennek érdekében a rendezés Grete szerepét megkettőzi: a lányt alakító énekesnőt látjuk a jelenben, míg a tőle fallal elválasztott múltbeli eseményekben egy néma szereplő játssza őt. (Az áthatolhatatlan fal a múlt megváltoztathatatlanságát is jelképezi; Grete nem mehet vissza az időben, hogy sorsát másképp alakítsa.) Az ötlet szellemes, de nem értem, miért a néma szereplőt látjuk a múltban. Az ott hallható és látható énekesek ugyanis így a néma karakterrel kerülnek interakcióba, miközben a lány énekszólamát a színpad másik végéből halljuk, ami természetellenesnek hat. Az időjátékot a rendező további apró trükkökkel teszi még szemléletesebbé, egyben bonyolultabbá. A több részre osztott forgószínpad helyiségeit egyforma ajtók „végtelen sora” választja el, a múltba való visszatekintéskor pedig a színpad ellenkező irányba forog ahhoz képest, mint amikor a cselekmény kronologikusan halad előre.

der ferne klang praga zdenek sokol 1

Svetlana Aksenova (Grete)


Fontos, hogy minden alkalommal Grete tekint vissza: Kulyabin már ezzel az ötlettel is a lány alakját állítja a történet középpontjába.
Az említett interjúban a rendező kifejti, hogy egy romantikus szerelmi történet ma már kevés a nézőnek; a Der ferne Klang neki amúgy is sokkal inkább a tehetségről, a zseniről szól. Ezt persze maga Schreker is így gondolhatta, hiszen a „távoli hang” (ami egyben a mű címe) hiábavaló kutatása pont az ihletet kereső zseniális művész alkotói válságáról szól. Kulyabin azonban tovább megy. Miért egy férfi a zseniális zeneszerző a darabban, miért ne lehetne egy nő? – teszi fel a kérdést. Számára ezért a darab nem is elsősorban Fritzről, a zeneszerzőről szól, hanem szerelméről és hangsúlyozottan zenész tanítványáról, Gretéről. Erre több utalás is van az előadás során: Grete gyakran álmodik zenéről és hall magában zenei hangokat. Az első felvonásban például – amikor a menekülő lány egy tó partjára téved – tó helyett háttérvetítést látunk, ami a zenekart mutatja, valós időben. A rendezés itt sem öncélú: Grete zenei emlékeit, látomásait látjuk és halljuk. A csavar – nevezzük ezt „feminista fordulatnak” – azonban az előadás fináléjában következik be. Utolsó találkozásukkor, Fritz dolgozószobájában a „távoli hang” akkordjait nem Fritz, hanem Grete veti papírra. Fritz pedig nem a lány karjaiban hal meg: Grete megvetően rácsapja az ajtót a haldokló zeneszerzőre, és büszkén, a múlt terheitől megszabadulva, végleg elmegy.
Valljuk be: nehéz együttérezni Fritz-cel, aki művészi önmegvalósítása érdekében előbb elküldi magától Gretét, majd a későbbiek során sem tanúsít túl sok empátiát a lány sorsa iránt.
A gond csak az, hogy Schreker ezt természetesen nem így írta meg, éppen ezért a finálé mostani rendezése nem csak a szövegkönyvvel, de a zenével is szembemegy. A záró duett ugyanis egy szerelmi duett; fájdalmas, megindító zene, szárnyaló, túlfűtött érzelmekkel teli melódiákkal és őszinte szenvedéllyel – nem csak Fritz, de Grete részéről is…

der ferne klang praga zdenek sokol 4

Václav Sibera (A lovag) és Daria Rositskaya (Egy spanyol nő)


Az említett tér- és időbeli játékoktól, valamint a tóparti jelenettől eltekintve az első és a harmadik felvonás realisztikus környezetben játszódik (egyszerű szobabelsőket látunk). A második felvonás ábrázolásmódja azonban nagyon más, talán túlságosan is. A luxusbordély illusztrálása Kulyabin rendezésében Stanley Kubrick Tágra zárt szemek című filmje rituális orgiajelenetének koppintása. Nem csak utalásszerűen, hanem egy az egyben, ideértve a vörös-arany bársonyokat, a díszleteket, a szekta tagjainak komor, fekete jelmezeit, a félelmetes maszkokat (a bordélyt amúgy a szövegkönyvben is Maszkok házának hívják) és a koreográfiát. Grete arannyal borított feszes ruhában és álarcban, hatalmas fejdísszel ül egy trónon a kurtizánok körülrajongott királynőjeként. A látvány impozáns, de ebben a formában ellentmond a librettónak, ami a felvonás végére egyenesen parodisztikussá válik. Fritz ugyan a szövegkönyv szerint is csak lassan döbben rá, hogy Grete prostituált (ami nehezen hihető), a mostani rendezésben azonban a jelenet végéig a combig érő csizmát viselő Grete és az őket körbetáncoló meztelen nők mellett sem veszi észre, hol van. Ami akkor is furcsa, ha feltételezzük, hogy a dolgozószobája magányában puritán életet élő, szemérmes komponista nem igazán tapasztalt a bordélyok világában. Ezt persze a rendező is tudja, de az ötlet, a csattanó kedvéért zárójelbe teszi, „feláldozza” a librettót.

Vitatható megoldásai ellenére a rendezést összességében ötletesnek, izgalmasnak találtam. Más kérdés, hogy a történet ilyen módon való újraértelmezése számomra könnyebben elfogadható egy ismert opera esetében. A nézők döntő többsége valószínűleg most látta először ezt az operát, amit így nem minden részletében a szerző eredeti szándékának megfelelő formában ismerhetett meg.

*

Schreker partitúrájában a zenekar hatalmas szerepet kap; a mű kis túlzással vokalisták nélkül, önálló szimfonikus darabként is megállná a helyét. Bár az operában több komponista (például Wagner és Puccini) és persze számos zenei irányzat (az impresszionizmustól az expresszionizmusig) hatása fedezhető fel, Schreker stílusának eredetiségéhez és egyediségéhez nem férhet kétség. A zene rendkívül kifejező, olykor kifejezetten dallamos, ugyanakkor disszonáns akkordok sokaságával tarkított. Villámgyorsan tud változni, mindig a dráma, az adott pillanat, hangulat, mondanivaló szolgálatában állva. Gyakoriak a visszatérő motívumok is. Van a Der ferne Klang muzsikájában valami álomszerű, ami a harmóniák nyughatatlan váltakozásaival együtt kitűnően ragadja meg Fritznek a misztikus, tökéletes zenei hangzás elérése iránti hiábavaló vágyát.

der ferne klang praga zdenek sokol 3

Svetlana Aksenova (Grete) és Ivo Hrachovec (A báró)


A prágai operaház zenekarát és kórusát vezénylő Karl-Heinz Steffens karmester kitűnő munkát végzett a partitúra életre keltésében. A bonyolult, sokrétű, rendkívül részletgazdag zenei anyagot az operaház muzsikusai kiegyensúlyozott hangzást produkálva, színesen, precízen, változatosan tolmácsolták, megfelelő alapot biztosítva egyben az énekesek számára is.
Steffens a második felvonásban is professzionálisan tartotta egyben az ekkorra grandiózus méretűvé duzzadó előadói gárdát. Ez a mesterien megkomponált felvonás a 20. századi operairodalom egyik fénypontja, igazi hangvarázs. A zenekari árokban muzsikáló zenészeken és a színpadon játszó énekes szólistákon kívül egy cigányzenekart is hallunk, sőt, felhangzik a színfalak mögött még egy zenekar („Velencei zene”) és egy hatalmas kórus is. Az amúgy is jelentős létszámú szimfonikus együttes hangszerei így kiegészülnek cimbalommal, mandolinnal és gitárral, de helyt kap a partitúrában a cseleszta, a zongora és a hárfa is, az ütőshangszerek megszólaltatásához pedig nyolc zenészre van szükség. A zenekarok és a kórus egyes szólamai gyakran egészen eltérő ritmusban és stílusban játszanak, illetve énekelnek egyidejűleg; a legkülönbözőbb irányból érkező hangok özöne mégis egységes hangzássá áll össze.

der ferne klang praga zdenek sokol 6

Svetlana Aksenova (Grete) és Aleš Briscein (Fritz)


Pontosan és érzékletesen szólt az eredetileg az opera záró jelenetét megelőző hosszú zenekari közjáték is, amelyet ezúttal valamilyen okból a harmadik felvonás elejére tettek át. Az első felvonás végére váratlan elemként beiktatták Anton Webern (az eredeti partitúrában természetesen nem szereplő) zenéjét (Hat zenekari darab, Op. 6., No. 1.). Ha jól értem, a rendező Webern kompozíciójával azt a bizonyos "távoli hangot" kívánta illusztrálni. Ezt a változtatást meglehetősen önkényesnek tartom; az nem véletlen, hogy a mű eredeti változatában sohasem halljuk a "távoli hangot".  
A professzionális zenekari játék mellett elismerés illeti a derekasan helytálló, és kellő hangvolumennel rendelkező kórust is (ezen belül kiemelten a szoprán szólamot, amelynek a felvonás különösen megterhelő).

*

Bár Schreker operájában tipikusak a deklamáló jellegű énekszólamok, nagyívű dallamokban sincs hiány; sőt, olykor a „beszélgetős” jelenetek is kifejezetten melodikusak. A sűrű hangnemváltások, illetve a hangnemek szintén gyakori hiánya azonban nagyon megnehezíti a szólisták dolgát.

A Grete szerepét alakító Světlana Aksenova részéről elsőrangú interpretációt hallhattunk és láthattunk, mind vokálisan, mind színészi játékát tekintve. Erős szopránja mezzós színezetű, de magabiztos és szépen csengő magasságokkal. Egyes hangokat olykor alacsonyan fogott meg, bár lehet, hogy csak intenzív vibratója keltette bennem ezt az érzetet. Első felvonásbeli áriája pazar volt, az est egyik csúcspontját jelentette. Az orosz énekesnő az est folyamán végig uralta a nehéz szólamot (Grete szinte folyamatosan jelen van a színpadon), kivételes állóképességéről is tanúbizonyságot téve. A második felvonásban érzéki és csábító volt, az elsőben és az utolsóban érzelmes, elmélyedt és fájdalommal teli.

der ferne klang praga zdenek sokol 2

Svetlana Aksenova (Grete) és Aleš Briscein (Fritz)


Nem kevésbé igényes Fritz szólama sem. Bár az őt megformáló Aleš Briscein lírai tenor, hangja áthatolt a legsűrűbb zenei szöveten is. Szenvedélyesen és kifejezően énekelve keltette életre az emóciókkal teli, nyughatatlan, fanatikus zeneszerző alakját (jóllehet, ezt a megszállottságot az első felvonásban kicsit túljátszotta). Gretével közös első duettjében hiányoltam tőle a dinamikai árnyalatokat, különösen a partitúrában szereplő (igaz, nagyon magas hangokon előírt) pianókat. Őszinte, hiteles alakítást nyújtott, az operát záró apoteózis pillanatai pedig megindítóak voltak.

A főszereplők mellett nagyszámú énekes szólista lép színpadra. Schreker valamennyi karakter kidolgozására nagy gondot fordított. A mostani előadáson fellépők többsége kitűnő teljesítményt nyújtott. Kisebb, ugyanakkor igényes, ezért nem is túl hálás szerepekről van szó. Ezek közül talán csak a Gróf jelent kivételt, akinek a második felvonásban, a Grete kegyeiért vetélkedő férfiak „dalversenyéhez” a zeneszerző egy megkapó, szomorkás hangvételű, önálló áriát is komponált.

*

Nem férhet kétség hozzá, hogy a Der ferne Klang elsőrangú alkotás, amely a német nyelvterületen kívül is nagyobb figyelmet érdemelne. Nem könnyű előadni, de ha a megszólaltatása olyan magas minőségben történik, mint ami a most látott prágai produkciót jellemezte, páratlan zenei és színházi élményt nyújt.

*

Az előadás margójára

Timofey Kulyabin rendező a produkció színpadra állításához egy egész stábot hozott magával Oroszországból. A rendező és a stáb tagjai februárban nyilatkozatot tettek közzé a Prágai Operaház honlapján, amelyben elítélik az ukrajnai orosz inváziót, és a konfliktus diplomáciai úton történő rendezését szorgalmazzák.   

A cseh Harmonie magazinnak adott, már említett interjúban az alábbi szerkesztői megjegyzés olvasható: „Az interjú megjelenésekor Timofey Kulyabin már nem a novoszibirszki Vörös Fáklya Színház főigazgatója. Az ukrajnai orosz invázió nyilvános elítéléséért elbocsátották a színházból (a szerk.).”

Timofey Kulyabin és munkatársai nem csak a színpadon bátrak.


Csák Balázs


fotó: (c) narodni-divadlo.cz / Zdeněk Sokol

*


2022. április 10., Állami Operaház, Prága

 

Franz Schreker:

Der ferne Klang

Opera három felvonásban német nyelven, angol és cseh felirattal


Librettó: Franz Schreker

Díszlettervező: Oleg Golovko

Jelmeztervező: Vlada Pomirkovanaya

Világítástervező: Taras Mikhalevsky

Videótervező: Anastasia Zhuravleva, Lukáš Panoch

Karigazgató: Adolf Melichar

Dramaturg: Ilya Kukharenko

Rendező: Timofey Kulyabin


Szereplők:

Idősebb Graumann / A gróf: Daniel Scofield

Idősebb Graumann felesége / Egy pincérnő: Veronika Hajnová

Öregasszony / Egy spanyol nő: Daria Rositskaya

Grete: Světlana Aksenova

A múltbeli Grete: Kristýna Štarhová (néma szerep)

Fritz: Aleš Briscein

Fogadós / A báró: Ivo Hrachovec

Ripacs színész: Jiří Rajniš

Dr. Vigelius: Miloš Horák

Mizzi: Zuzana Ballánová

Mary: Tereza Štěpánková

Milli: Lenka Pavlovič

Rudolf: Jiří Hájek

A lovag / Első kórista: Václav Sibera

Második kórista: Alexander Laptěv

Egy kétes személy: Jan M. Hájek

Közreműködik a Prágai Állami Operaház Énekkara és Zenekara és a Prágai Nemzeti Színház Balettkara

praga operahaz

A Prágai Operaház (fotó: Operaportál)