head main kritikak

A költő forradalma

A költő forradalma

Az “Andrea Chénier“ bemuatója az Operában. Kritika.

Giordano legismertebb operáját, az Andrea Chénier-t gyakran minősítik másodrendű műnek, amely a sikerét csak a népszerű áriáknak, elsősorban a címszereplő szólóinak köszönheti. Ez a megállapítás igen távol áll a valóságtól. A dallambőségen túl Giordano dramaturgiailag feszesen felépített, lendületes darabjának atmoszférateremtő képessége, a francia forradalom miliőjének zenei ábrázolása is egy zseniális szerző egyedülálló alkotásáról tanúskodik. A mű persze nagy hangok nélkül nem vihető sikerre, de melyik romantikus vagy posztromantikus olasz opera tudná azokat nélkülözni?

Lesajnáló kritikaként szokták még a darabbal szemben felhozni a történelmi hűség hiányát, a francia forradalom legjobb esetben is csak a „felületes” jelzővel illetett prezentálását. De miért gondolja bárki, hogy a szerzők – Giordano és szövegírója, Luigi Illica – a francia forradalom krónikásaiként kívánták volna a 18. század utolsó évtizedének eseményeit egy operában bemutatni? Természetesen nem erről szól az opera, a forradalom még csak nem is a szüzsé elsőszámú mozgatóereje. Annál inkább remekül megválasztott háttere, kerete, zeneileg tulajdonképpen csak néhány ecsetvonással, ám plasztikusan, elegánsan vázolva, és remek stílusérzékkel megalkotva. Éppen ettől briliáns. A cselekmény középpontjában pedig a klasszikus szoprán-tenor-bariton szerelmi háromszög van, féltékenységgel, intrikákkal, önfeláldozással, halállal.

oh andrea chenier 21 05 1

Jelenet az I. felvonásból

Pontosan érzékeli és értelmezi mindezt a mostani előadás rendezője, Fabio Ceresa, aki ügyesen egyensúlyoz a történet realista és szimbolikus interpretációja között. Korhű jelmezeket és díszleteket látunk, az eredeti karakterek és a cselekmény érintetlenül maradnak, de a színes, tablószerű képek és a különböző idősíkok egyidejű bemutatása révén a produkció mégis a konkrét történéseken túlmutató, absztrakt, olykor egyenesen álomszerű légkört áraszt. Ennek érzékeltetésére a színpadi tér három, falakkal elválasztott, egymásból átjárható szobára van osztva. A falak mozgathatóak, időnként teljesen eltűnnek, ha a cselekmény épp azt teszi indokolttá. Ily módon nem csak több helyszínt láthatunk egyszerre, hanem a jelenbéli történések mellett olykor a múltat (például Gerard emlékeit) is. Az ötlet kitűnő, és többnyire a megvalósítás is az (díszlettervező: Tiziano Santi), néha azonban arányt téveszt. Az első felvonásban a báli jelenetnek (a librettó szerinti tulajdonképpeni cselekménynek) középen helyt adó szalon igencsak szűknek bizonyul, ennek köszönhetően Coigny grófné arisztokrata vendégei, az ancien régime képviselői úgy állnak egymás mellett, mint a heringek. Éppen ezért a felvonás végén a terembe betörő nép megjelenítése is meglehetősen idétlenre sikeredett; a felkelőknek a gavotte zenéjét elnyomó, egyre erősödő kórusa alatt a szomszédos helyiségből (ami valójában a palotán kívül van, vélhetően a forradalmárok valamilyen gyülekező helye) a lázadók igencsak teszetosza módon rontanak be a palotába, és csak néhányan, mert többen ott végképp nem férnének el. Feldühödött sokaság helyett tehát csak pár darab forradalmárt látunk, és – szimbolizmus ide vagy oda – ezzel nagy mértékben gyengül a jelenet hatása. Más szituációkban pedig (elsősorban a II. felvonásban) a színen megjelenő kevés szereplő az indokolatlanul megnövelt térben elvész a színpadon.

oh andrea chenier 21 05 2

 Robespierre érkezése

Az igényesen kivitelezett jelmezeknek köszönhetően a színpadképet pazar színorgia jellemzi. Az arisztokraták aranyban (kiegészítve a női előkelőségek terebélyes, sárga tollas kalapjaival), a nép kékben, a forradalom vezéralakjai és katonái vörösben vonulnak fel (jelmeztervező: Giuseppe Palella). Chénier öltözete fehér, később Maddalenáé, és végül Gérardé is: így adja ki az utóbbi három szín a francia trikolort. Mindezt tovább színesíti a főúri műkedvelőknek előadott giccses pasztorál, amelyben igen hatásosan engednek le a magasból egy hintót, benne aranyozott álarcot viselő, lélektelen, hideg, rideg figurákkal. Valamennyi jelenet hátterében egyébként vajfehér, letisztult színárnyalatok dominálnak, különböző intenzitással megvilágítva.

Külön érdemes megemlíteni Robespierre (néma szerep) döbbenetes hatású „belépőjét”, akit egy lépcsőkre helyezett trónon tolnak be a nép közé. A forradalmár immár (még) félistenként, lassítva leereszkedik hívei közé, majd szinte nem evilági lényként, méltóságteljesen visszalépked a trónra.

Az énekesek természetesen mozogtak, volt köztük interakció, egymással kommunikáltak és nem a nézők felé. Valljuk be, a párbajok, verekedések illúziókeltő előadása nem tartozik az operaszínpadok erősségei közé. Ezúttal azonban a Chénier és Gerard közti második felvonásbeli dulakodás és a tőrdöfés is egész jól sikerült.

oh andrea chenier 21 05 3

 Sümegi Eszter és László Boldizsár

A harmadik felvonás zárójelenetét, a Forradalmi Törvényszék tárgyalását kidolgozatlanabbnak, elnagyoltnak találtam, és a rendezés szempontjából kevésbé jól sikerült a finálé is, Chénier és Maddalena grandiózus duettje („Vicino a te s'acquita”). A darab derűvel átitatott, ám tragikus végkifejlete ez, a halállal szembeni diadal romantikus képe, amelyben az eufóriában lévő szerelmesek kézen fogva mennek a guillotine alá. A rendező azonban itt túlságosan eltávolodott a valóságtól. Börtönre egyáltalán nem emlékeztető, üres, jelképes teret alkotott, ahonnan Maddalena és Andrea Chénier egy vakítóan megvilágított kapun át mennek át valahová a fénybe. Értem persze a jelenet szimbolikáját, de egy realisztikusabban megkomponált befejezést hatásosabbnak tartottam volna.

Sümegi Eszter hosszú évek óta képtelen világszínvonal alatt énekelni, és ez most sem sikerült neki. Ebben az operában nem a szoprán viszi a prímet, az est legnagyobb tapsát mégis ő kapta („La mamma morta” kezdetű áriája után). Izgalmas színekkel, tartalmas hangon formálta meg a szólamot, és tette mindezt a legkisebb erőlködés nélkül (látszólag legalábbis, ami a néző szempontjából ugyanaz), könnyedén áténekelve a legsűrűbb zenekari részeket is. Játéka, mozgása maníroktól mentes, magabiztos volt. Már az első jelenetben is egy – kicsit talán elkényeztetett és főleg nagyon kíváncsi – érett nőt láttunk, majd egy oltalomra vágyó, kétségbeesett, ugyanakkor bátor asszonyt, aki bár szerelmét nem mentheti meg, önfeláldozása révén mégis maga veszi kezébe a sorsát.

oh andrea chenier 21 05 4

 László Boldizsár és Kálmándy Mihály

Az est másik hőse vitán felül Kálmándy Mihály volt, aki végig meggyőzően interpretálta Gérard alakját, mind hangban, mind figurálisan. Tömör, férfias, egy tömbből faragott hangja kifejezetten alkalmassá teszi a szólam eléneklésére. Gérard szerepe amúgy igen hálás; „Nemico della patria” kezdetű áriája az olasz operairodalom egyik leghatásosabb bariton szólója (amely nem mindig kap kellő figyelmet, koncerteken például ritkábban szólal meg). Kálmándy itt az addigi teljesítményét is felülmúlva, széles legatókkal, izzó szenvedéllyel tolmácsolta a meghasonult Gérard vívódását, amit a közönség hálás tapssal honorált. Előadásmódját kifinomult játék jellemezte, amely azonban idővel még további árnyalatokkal gazdagodhat majd. Mindenesetre hihetően tárta elénk a komornyikból elszánt jakobinussá, majd idealista forradalmárból áldozattá váló Gérard személyiségének átalakulását a forradalmi hevülettől a kételyen, majd a tagadáson át a kiábrándultságig és a bűnbánatig.  

Kitűnő tenoristánkon, az utóbbi években számos remek spinto szerepben jeleskedő László Boldizsáron sajnos kifogott Chénier szólama. A szólam olyan olaszos színezetű (lehetőleg lírai kvalitásokkal is bíró) drámai tenor hangot kíván meg, amivel ő nem rendelkezik; hozzáteszem, nemzetközi színtéren is kevesen. (Nem véletlen, hogy az 1896-os ősbemutatón az a Giuseppe Borgatti énekelte a címszerepet, aki ezt követőn Itália legünnepeltebb Wagner-tenorjaként vált világhírűvé. Senkit ne tévesszen meg, hogy egyes lírai-spinto tenorok is sikerrel énekelték a szerepet, mint például Gigli. Ők a kivételek.) László Boldizsár nagyobb hibák nélkül énekelte végig a szerepet, a csúcshangok is „megvoltak”, de hiányzott az előadásából az átütő erő. A tenorista gyakran forszírozott, aminek eredményeképpen a hang meglehetősen fénytelenné és színtelenné vált. Ez már első áriájában („Un dì all'azzurro spazio”) is nyilvánvaló volt, az énekes feszültnek tűnt, és mintha kizárólag arra koncentrált volna, hogy az áriát nagyobb baj nélkül el tudja énekelni. A „Si, fu soldato” sem robbant úgy, ahogy kellett volna, a „Come un bel dì di maggio” című áriából viszont épphogy a líraiságot hiányoltam.

oh andrea chenier 21 05 5

Wiedemann Bernadett

Hábetler András hármas szerepe (Udvarmester/Dumas/Schmidt) alkalmat adott számára, hogy ezúttal is demonstrálja operaénekeseket meghazudtoló színészi képességeit. Geiger Lajos (Pierre Fléville/Roucher/Fouquier-Tinville) és Fülep Máté (Mathieu) személyében két jó baritonhangot hallhattunk, és a tehetséges fiatal szoprán, Megyimórecz Ildikó is fel tudta magára hívni a figyelmet Bersi kisebb szerepében. Szerekován János kellően tudott azonosulni a Besúgó intrikus figurájával (ő játszotta egyébként az Abbét is), bár ebből a karakterszerepből még többet is ki lehetne hozni. Örömteli, hogy Coigny grófné, illetve az Öreg Madelon szerepében olyan énekesnő lépett színpadra, mint Wiedemann Bernadett. Az idős, vak asszony rövid, de nem jelentéktelen szerepének megformálása emlékezetes marad.

A Kocsár Balázs által dirigált zenekar határozottan, fegyelmezetten és precízen játszott, ugyanakkor a produkciójukat inkább éreztem a rutinból fakadó „biztonsági játéknak”, mintsem igazán felszabadultnak és ihletettnek.

Az énekkar pontosan és differenciáltan énekelt, fortéi pedig olyan impozánsan szóltak, ahogyan az egy elsőrangú operaház kórusától elvárható.

oh andrea chenier 21 05 6

 Jelenet a III. felvonásból

Az előadásra az Erkel Színház nézőtere legjobb esetben is csak háromnegyed részben telt meg. Ez egy bemutató esetében nagy csalódás lenne, de most érthető. A kulturális élet épphogy ébredezni kezd tetszhalotti állapotából, az emberek csak lassan, óvatosan merészkednek ki újra. Hosszú ideje ez volt az Opera első olyan produkciója, amely közönség előtt zajlott; a publikum azonban elégedett lehetett, mert egy igen jó Andrea Chénier-előadást kapott.

 

Csák Balázs

 

fotó: Magyar Állami Operaház/Nagy Attila

 

*

 

Umberto Giordano:

ANDREA CHÉNIER

Opera két részben, négy képben, olasz nyelven, magyar és angol felirattal

 

Szövegíró: Luigi Illica

Díszlettervező: Tiziano Santi

Jelmeztervező: Giuseppe Palella

Koreográfus: Mattia Agatiello

Dramaturg: Orbán Eszter

Magyar nyelvű feliratok: Karczag Márton

Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane

A rendező munkatársai: Niklai Judit, Kovács Katalin

Zenei asszisztensek: Doman Katalin, Katona Anikó, Szennai Kálmán

Karigazgató: Csiki Gábor

Karmester: Kocsár Balázs

Rendező: Fabio Ceresa

 

Szereplők:

Andrea Chénier, költő – László Boldizsár

Maddalena de Coigny – Sümegi Eszter

Carlo Gérard – Kálmándy Mihály

Coigny grófné / Öreg Madelon – Wiedemann Bernadett

Bersi, mulatt leány – Megyimórecz Ildikó

Pierre Fléville / Roucher / Fouquier-Tinville – Geiger Lajos

Mathieu, sans-culotte – Fülep Máté

Az abbé / Egy besúgó – Szerekován János

Udvarmester / Dumas / Schmidt – Hábetler András