ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

head main programajanlo

Tannhäuser és vidéke

Tannhäuser és vidéke

Tannhäuser és vidéke


A nyájas portállátogatót nyilván a sárga irígység fogja el, ha megtudja, hogy német barátaim jóvoltából két egymást követő bayreuthi szezonban volt lehetőségünk egy-egy előadást megtekinteni. Sebaj, inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak. Különleges szerencsém fölött érzett enyhe lelkiismeretfurdalásomat azonban azzal kívánom enyhíteni, hogy mind zenei, mind zenekörnyéki élményeimet híven, és tőlem telhetően érzékletesen megosztom e nemes portál (wagneriánusoknak „du holde Halle!") látogatóival.

 

Bayreuther Festspielhaus

 

A tavalyi szezonban a Parsifal-hoz volt szerencsénk, melyről rövidebben szólnék, mivel a bayreuthi előadást nagyszerűen vezénylő Fischer Ádám koncertszerű előadásban a MűPa Bartók Béla termében is megszólaltatta a művet. Így a magyar közönség fogalmat alkothatott a bayreuthi előadás zenei kereteiről. Amiről viszont nem nagyon alkothatott fogalmat, az a zeneileg egyébként kifogástalan előadást övező hamisítatlan operai élmény. A tavalyi Parsifal ugyanis a rendezés extravaganciája miatt zajosan megbukott. Azért beszélek ez esetben is operai élményről, mert a tisztelettudó magyar közönség már rég elfelejtette, hogy milyen is egy zaftos, hosszantartó füttyel, fújolással, búúú-zással, ökölrázással kísért színházi bukás, melyet ezúttal a publikum még azzal is egyértelművé tett, hogy a halálraváltan függöny elé kilépő énekes főszereplőket tüntetően megtapsolta. Azért valljuk be, hogy manapság a jámbor magyarnak ez is egyfajta élmény. Pedig bezzeg hajdanán! Valaha volt ám nálunk is cirkusz, dehát tudjuk, az a negyven év, megtört gerinc, stb.... De valami közelebbit a bukás okairól is. Hadd mondjam el a nyájas portállátogatónak, hogy a 2006-os Parsifalt majdnem teljes egészében vetített díszletek között, a közönség számára megfejthetetlen misztikus szimbólum rendszerben adták, ami végülis a mű szellemétől nem idegen, láttunk néhány igazán poétikus beállítást is, de már a sok polgárpukkasztást megélt bayreuthi közönségnek is sok volt a Szent Grál fehér nyúl formájában történő ábrázolása, nagy méretben kivetítve. Ami végül kiverte a biztosítékot: Amfortas hosszú szenvedésére a megváltó halált elhozó ital hatásmechanizmusának jelképeként ezen nyulat (alias Grál) lassú nyíltszíni kivéreztetésnek vetették alá, a külső nyaki torkolati vénán (V. jugularis externa) ejtett keresztirányú metszés segítségével, ráadásul premier plánban vetítve. Recenzenst ez különösebben nem sokkolta, az esemény leírásából a nyájas portállátogató sejtheti, miért, de a disznótort nem ismerő közönségből többen rosszul lettek, mások eltakarták szemüket, az ajtóhoz közel ülők pedig futásban kerestek menedéket, csak a fújolásra térvén vissza. Mindeközben egy néhány fős kemény anarcho-wagneriánus mag lelkesen ünnepelt. Szóval volt hajcihő rendesen!


Parsifal - régi képeslap

 

Ami a zenét illeti, mint említénk, minden a helyén volt, énekesek, kórus, zenekar, dehát Bayreuth ide, Bayreuth oda, nem tudjuk túltenni magunkat egy korábbi élményünkön: Barcelonában a hangja és szépsége teljében – és nem mellékesen gyönyörű tűzvörös ruhában - lévő Marton Évától hallottuk Kundryt énekelni. Feljebb nincs!

De ne a múlton merengjünk, mikor itt a fényes jelen. Fel Wartburg várába, ahol nagy buli, dalnokverseny ígérkezik! Sztárvendégeink: Tannhäuser, Wolfram von Eschenbach és Walther von der Vogelweide.

A 2007-es Tannhäuser általunk látott augusztus 18-i előadása az előző évi rendezésben és díszletek között ment. Mindkettő Philippe Arlaud munkája. Az emlékeinkkel való szerves kapcsolatot a tűzvörös ruha jelentette, melyet a gyönyörűen megszólaló nyitány után Vénusz viselt. Mit ad isten, ismét egy hazánklányát, Németh Juditot láthattuk a bujaság megtestesítőjeként. Nagy megelégedésünkre mind a megtestesítés, mind a nehéz szólammal való megbirkózás kiválóan sikerült. Németh hangban, karakterben és színészi játékban meggyőző volt. Partnere, a Tannhäusert alakító Frank von Aken viszont végig rekedtséggel küszködött. Nagyon aggódtunk érte, mert a rekedtségnek a hang középregiszterét érintő alattomos fajtája támadta meg, mely a magas hangok kiéneklésével nem „sikálódik le". Nagy megkönnyebbülésünkre sikerült végigénekelnie a darabot, és több helyen bizonyítania, hogy igen kvalitásos Wagner-tenor.

 

Wartburg vára

 

Mielőtt az előadás kronológiáját követve méltatnám a további szereplőket, szólnom kell a színpadképről és a rendezésről. Úgy tűnik, hogy kezd kialakulni a Metropolitan-típusú tradicionális (a Met szponzori direktóriumában ülő milliomos-feleségekkel nem lehet viccelni!), és az európai színpadokon fel-felbukkanó rendezői agymenések között egyensúlyt tartó, korszerű, akár a cselekmény továbbgondolását is megengedő operajátszás. A Tannhäuser színpadképe és rendezése ebbe az irányba mutat. Persze nem minden ellentmondás nélkül. Szánjunk tehát egy kis időt erre is.

Azt beszélik, és ennek alapján írják is, hogy a Tannhäuser korabeli párizsi bukását az okozta, hogy a francia nagyoperában hagyományos harmadik felvonásbeli balett jelenetet Wagner elhagyta, és a nyitójelenetben adott lehetőséget a Vénuszbarlang erotikus miliőjének táncbeli kifejezésére. A párizsi úri közönség krémjét képviselő Jockey Club tagjai ezt nem tudván, a harmadik felvonás előtt állítottak be táncos lánykákat kukkolni, és csalódottságuk fölötti dühükben szétfütyülték a premiert. Se non č vero, č ben trovato! Ezer egyéb oka is lehetett a Tannhäuser kudarcának, melynek taglalása messze vezetne. Az általunk látott rendezés mindenesetre biztosra megy. A drezdai és a párizsi változat vegyülékét kapjuk: van nyitány, de nincs balett, se elől, se hátul. A Vénuszbarlang sötét falán időnként megjelenik egy négyszög, melyben három fekvő lány csápszerű mozdulatokat tesz karjaival. Annál több történik a megvilágított játszó platformon. Tannhäuser, a testi és lelki szerelem között vergődő dalnok, most éppen az utóbbira vágyik (miután az előbbi már láthatólag megvolt). Kéri az istennőt, hogy bocsássa el. A földön hangszere (én kelta hárfának diagnosztizáltam) és, ami a lényeg, kéziratai hevernek. A duett fordulatai közepette, a férfi felszedi kéziratait, a nő kitépi a kezéből és újra szanaszét szórja őket. Ez még kétszer megismétlődik. Ugyanez a felsőruhával: ledobom a köpenyem, megyek, visszaveszem a köpenyem, maradok. A gondolat világos: a női csáberő visszahúzza az alkotó férfit, kinek művészete kiteljesedéséhez meg kell szabadulnia az asszonyi nyűgtől. Noha ez manapság politically, meg egyébként is vastagon incorrect, ezt Wagner, aki minden férfihősében önmagát személyesítette meg, bizony így is gondolta. Még akkor is, ha közismert, hogy pályája során odaadó és segítőkész asszonyok sorát szipolyozta ki erkölcsileg és anyagilag. De tekintve, hogy ezt férfiakkal ugyanúgy megtette, mentsük fel a Mestert a diszkrimináció vádja alól. A Vénuszbarlang jelenet az előadásban mindenestre igen szuggesztívre sikerült.

Tannhäuser ébredése a barlang előtti virágos mezőn maga a vizuális gyönyörűség. A vízszintes horizontot szivárványszerű félkörívekben borítja a mező, mintha az ég és a föld azonos szövetből volna, csak elvált volna egymástól. Lent is mező, fent is mező, a közöttük lévő félkörös téren, mintha csakugyan egy barlangból néznénk ki, a nagy ürességbe látunk át. Valóban két világ határán, a test és a lélek választóvonalánál érezhetjük magunkat, ahol a pásztorfiú (Robin Johannsen) idilli hangjára ébred az érzelmek vándora. Telitalálat!

 

John Maler Collier (1850-1934):
Tannhäuser a Vénusz-hegyben

 

 

 

Hamarosan visszatalálunk a valóságba, jön Hermann gróf és vadásztársasága. A grófot Guido Jentiens énekelte, először igen takarékra állított hangon, ami kíséretére, elsősorban a Wolframot éneklő Roman Trekel-re is vonatkozik. Utóbb mindketten beénekelték magukat, és szép alakítást nyújtottak meglehetősen egysíkú szerepeikben. Herrmann thüringiai tartománygróf kellően szigorú és méltóságteljes, Wolfram von Eschenbach trubadúr kellően nemes és emelkedett volt. Trekel nyurga, hosszúnyakú figura, kortalan lebernyegében inkább papnövendék, mint trubadúr benyomását keltette, dehát ez rendjén is volna, csak a malíciózusabbaknak juthat róla eszébe Shakespeare Nemes Keszeg Andrása, vagy Peter Crouch, az angol válogatott csatára, de az ilyen ember végképp nem Bayreuthba való. Trekel szép Wolframot énekelt, de nem egészen értettem, hogy mitől volt kiemelkedően a legnagyobb közönségsikere. Valószínűleg a végig makulátlan magaviselete miatt, amit ugyebár Tannhäuserről nem mondhatunk el.

A második felvonásban Wagner is, az együttes is elemében van. Bevonulás, kivonulás, pompás kórusok. Először Erzsébet vonul be a híres csarnokáriával. Ricarda Merbeth nem igazán tetszett. Hatalmas hang, de lebegő magasságok, ezáltal megítélhetetlen intonáció, sok szorítás, vastagítás, fedés. A díszletek itt is egyszerűségükben lenyűgözőek, a cselekmény alakulása szerint állnak össze a hatalmas tablóképek, melyek a dalnokversenyt és körítését ábrázolják. Azonban már itt felmerül a gyanú, hogy a rendezői invenció kimerülőben van. A jövök-megyek játék a levetett-felvett köpennyel visszaköszön a Vénuszbarlang jelenetből. Lehet, hogy szándékos, de soknak érzem. Biterolf, a harcos (Thomas Jesatko), akinek a külseje és jelmeze is tökéletesen elegendő volna a figura rettenthetetlen marconaságának érzékeltetéséhez, folyton kivont karddal hadonászik. A dalnokok és a grófi udvartartás szólista tagjai (Clemens Bieber, Arnold Bezuyen, Samuel Youn) szépen énekeltek és az együttesekben is egyéni karkakterekként voltak érzékelhetők. Ennyi szépség és nemesség láttán Tannhäuser dührohamszerű dacreakciója mélyen emberi, és az előadás egyik csúcspontja volt.

A harmadik felvonásban ismét a gyönyörű mezőn, test és lélek határán vagyunk, de ezúttal összetört lelkek hevernek rajta. Előbb Erzsébet zokogja el bánatát, majd Tannhäuser átalkodik meg gonoszságában. Erzsébet alakja lassan a semmibe enyész. A gróf törvényt ül és ítélkezik: bűnbocsánatért zarándokút a pápához. „Nach Rom, nach Rom!" zengi a finálé. Ekkorra már minden énekes megnyugodott, hogy végig fogja hanggal bírni, és megmutatják, hogy miért szerepelhetnek a Wagner-szentélyben. A derék Wolfram ugyan nem összetört lélek, hiszen ő mindenkit sajnál és megért, de azért alaphelyzetben ő is a mezőn hever. Ezt a fekvő helyzetből való jelenet indítást az első felvonástól kezdve kicsit sokszor látjuk újra. Az esthajnali csillaghoz azért állva dalol. Megnyugvásunkra szolgált, hogy a színpadkép csak az alkonyodó égboltot mutatta, az esthajnal csillag giccses látványától Arlaud mester megkímélt minket. Aztán hallottunk egy szép római elbeszélést, amiért a torokbajával sikeresen megküzdő van Akent külön megdicsérjük. Ezután már nincs más hátra, mint a boldogtalan-boldog vég, a jó lélek (Erzsébet) és a nyughatatlan lélek (Tannhäuser) a túlvilágon nyernek megnyugvást. Függöny, nagy, hosszantartó, hálás taps, együttesnek, szólistának, rendező-díszlettervezőnek, és az előadást nagyszerű ritmusban, ragyogó tempókkal, mindvégig kitűnően kézben tartó karmesternek, Christoph Ulrich Meyer-nek, aki ráadásul, mint kémeink jelentették, beugróként vezényelt az idén. Reméljük ez a beugrása meghozza neki a kiugrást.

 

 

 

Richard Wagner

 

Jut eszembe, taps. Wagner, míg élt, megtiltotta, hogy Bayreuthban tapsoljanak. Halála után azonban a fejlődést nem lehetett megállítani. Az augusztus 18-i Tannhäuser előadás tapsviharában a huszonegyedik század minden tetszésnyilvánítási formáját megtalálhattuk. Dobogás, ugrálás, csápolás, sziú csatakiáltás, mindez decens hatvanasoktól.

Ha már szóbahoztam, hadd számoljak be a nyájas portállátogatónak e szép nap egyéb kellemetességeiről is.

Hát persze, hogy tudni szeretnék, hogyan öltözik az úri közönség egy ilyen kitüntetett helyen! Nos, igen elegánsan. A hölgyek kosztüm-nagyestélyi skálán mozogtak. Saját benyomásaimat ecsetelve, feltűnt egy bordó nagyestélyi, valóságos uszállyal, mellyel viselője a szünetben sétálva különb munkát végzett szemét és csikkgyűjtés terén, mint a hazautunkon, Passau-ban előttünk araszoló utcaseprőgép. A Festspielhaus ugyanis nyári színház, alig van előtér, szünetben a publikum a kertben hömpölyög. Minden funkcionalitása ellenére ez a toalett nálam mégis csak második helyre került, az első díjat egy fekete, abroncsos nagyestélyi nyerte el, mely a budapesti néprajzi múzeumban látható tiszai kürtős halászvarsára emlékeztetett. Dehát vannak dolgok, amiről szó nem szólhat, azokat látni kell. Az urak sötétben, többségükben csokornyakkendőben. Egy-egy fehér szmoking is felbukkant. Csak a teljesség kedvéért említem, hogy e téren nem hoztunk szégyent kis hazánkra. Feleségem eleganciáját az illem nem engedi részleteznem, de magamról talán elmondhatom, hogy diszkréten bordó csíkos fekete öltönyben pompáztam, mely bizony rég volt rajtam, ezért a nadrág felső gombját jobbnak láttam övem csatjával helyettesíteni. Különösen szép ennek az öltönynek a bélése, mely azonban olyan, mint a magyar irodalom: értékei a kívülálló számára hozzáférhetetlenek. Gazdag nyakkendő készletem két csokornyakkendőt is tartalmaz, melyeket viselési alkalom híján már-már az MTA elnökének kívántam ajándékozni, mikor íme eljött az idő, hogy az alkalomhoz legmegfelelőbbel övezzem nyakamat.

 

 

Az előadás délután négykor (!) kezdődött, de két, több mint egyórás szünet közbeiktatásával tartott fél tízig. A szünetek végét stílszerűen a Festspielhaus erkélyéről felhangzó harsonaszó jelezte. Az előadás kezdetét a zarándok kórus, a második felvonásét a vendégek bevonulásának motívuma. A harmadikról lemaradtam, amint mondani szokás, biológiai okokból. A 2006-os Parsifal-nál a tizennyolcadik sorban ültünk (EUR 192 egy jegy), ezúttal a hatodik közepére kaptunk jegyet (EUR 206 darabja). Ezt nem csak azért közlöm, hogy a nyájas portállátogató megtudja, hogy mulat a magyar, hanem a Festspielhaus legendás akusztikáját kívánom kicsit megfricskázni. Wagner, aki minden művészetben és tudományban tökéletesnek tartotta magát (még antropológiai értekezést is írt Beethoven koponyájáról), tényleg kiváló színházat tervezett. Mind külső megjelenésében, mind belső elrendezésében eltért a szokványostól. A zenekari árok részleges lefedésével azt kívánta elérni, hogy a hatalmas zenekar ne nyomja el a szöveget. Minden nézőnek mindent látni, hallani és érteni kell. Ez sikerült is, de azért nem egyenletesen. A tizennyolcadik sorból úgy éreztem, hogy a zenekar, Wagner egyik legcsodálatosabb, legkifejezőbb operai vívmánya túlságosan le van fojtva, kissé természetellenesen távolinak hangzik. Nos, a hatodik sorból ennek nyoma sincs. A zenekar, ahol kell, minden erejével zeng, a pianisszimók, mint például egy halk hegedűszóló, tökéletesen hallhatók, és a színpadról szinte minden szót érteni lehet. Ez azt mutatja, hogy még Bayreuthban is kísért a színházépítők réme, a „süket folt" effektus. Persze minden a mértéken múlik. Csak megerősíthetem, hogy a Festspielhaus egy nagyszerű színházépület.

 

 

Most, hogy ilyen remek akusztikájú helyről nézhettem, hallgathattam a Tannhäusert, végre választ kaptam egy régóta bennem motoszkáló kérdésre. Az efféle egynevű embereket, mint Tannhäusert, vajon hogyan szólítja párjuk az érzelmesebb pillanatokban? Lohengrin egyszerű eset, őt nem szabad sehogy sem szólítani. A szocializmus megvalósulásában erősen hívő tanáromat még a felesége is csak Lukács elvtársnak szólíthatta, ő pedig róla, mint feleségem elvtársnőről beszélt. De mit mond Erzsébet érzelmei tetőfokán, a hozzá megtérni kívánó Tannhäusernek? Van ennek az embernek rendes neve? Van. Most megtudtam: Heinrich, pontosabban, „ach Heinrich, Heinrich!"

Így mindjárt más az akusztikája.


- eretnek -