head main operahistorica

Pusztító dekadencia 2.

Pusztító dekadencia 2.

„Opera historica” című sorozatunkban történelmi tárgyú operák történelmi hátterét igyekszünk megvilágítani. A mostani írás Nero római császárról szól. Második rész.

 

 

Nagy László:

 

PUSZTÍTÓ DEKADENCIA

 

A zenés színház Nero-interpretációjának változásai



2. rész

 

Nero-adaptációk a XVII. század végén: Scarlatti kantátája és Perti operája

 

Az operaszínpad mellett a XVII. század utolsó évtizedében egy másik vokális műfajban is megjelent az ókori császár figurája.

Alessandro Scarlatti 1698-ban komponálta Nero (Il Nerone) / Io son Neron (Nero vagyok – a kantáta kezdősora) c. kantátáját. A mindössze kilenc perces virtuóz bravúrdarab eredetileg kasztrált hang számára íródott. Az eltorzult lelkületű uralkodó önvallomásában, „ars poeticájában" a végsőkig fokozott kegyetlenséget és a gyilkolás mámorát magasztalja. A mű kezdetén abszolút hatalmát így deklarálja: „Nero vagyok, a világ császára ("Io son Neron l’imperator del mondo") és ura minden földi léleknek". Még az isteneknek is fölébe helyezi magát: „Azt akarom, Jupiter remegjen az arcom ragyogásától, … az alvilággal, Plútóval is versenyre kívánok kelni." Az égi hatalmaknak hadat üzenő hübrisz nyilvánul meg a "Veder chi pena" kezdetű áriában is, amely a dél-itáliai néptánc, a tarantella stílusjegyeit viseli magán: „Nézni azokat, akik szenvednek és sóhajtanak, a születés óta aljas szívem vágya."
 
 
nero6
Alessandro Scarlatti (1660-1725)

 

A kantáta a CPO gondozásában kiadott, Elisabeth Scholl szopránénekesnő Alessandro Scarlatti válogatott kantátáit tartalmazó lemezén hallható. A felvételen a Modo Antiquo együttesét Federico Sardelli vezényli. Alessandro Scarlatti kortársa, Giacomo Antonio Perti (1661-1756) Nerone fatto Cesare (A császárrá lett Nero, műfaji megjelölése: dramma per musica) c. három felvonásos operáját 1693-ban, a velencei San Salvatore színházban mutatták be.

A szövegkönyvet a kor elismert librettistája, Matteo Noris írta, aki Händel: Sosarme, méd király című dalművének textusát is jegyzi. A cselekmény vezérfonalát Agrippina és Nero intrikái alkotják, akik Ate és Pallante házasságát kívánják felbomlasztani. Az uralkodó szerelmes az asszonyba, de végül Seneca tanácsára mégsem áll a pár szerelmének útjába. A darabban Tigrane, Gusmano és Zelto is színre lépnek. A komikus jelenetek ellenére mégsem politikai szatíra a mű, de a zene alapjában véve könnyed hangvételű.

 

nero7
Giacomo Antonio Perti (1661-1756)

 

A partitúra a velencei opera kánonjának szellemében íródott, de a római iskola, az egyházzene (Perti szinte egy egész életen át a bolognai San Petronio-templom karnagyaként is tevékenykedett), a balettjelenetekben pedig a francia zene hatásai is kimutathatóak. A zenei szövet recitativók és jórészt rövidebb, a melódiák zenei ívének tiszta vonalvezetéséről tanúságot tevő da capo áriák váltakozására épül. Az opera nyitányát Giuseppe Torellinek tulajdonítják a zenetörténészek.

(Megj.: Alessandro Scarlatti is írt egy teljes operát Neróról, szintén Matteo Noris szövegkönyvére, ennek címe is Nerone fatto Cesare. Az operát Perti operáját követően két évvel, 1695-ben mutatták be a nápolyi Palazzo Reale-ban.
1715-ben pedig ugyanezzel a címmel, megint csak Noris szövegkönyve alapján Antonio Vivaldi (1678-1741) is bemutatott egy operát a velencei Teatro Sant’Angelo-ban. Érdekesség, hogy a mű hét [!] komponista zenéjéből állt össze, akik között Vivaldi volt a „vezető" zeneszerző. Az opera elveszett. - szerk -).

 

Händel velencei diadala: az Agrippina
 

A Poppea megkoronázása után a második jelentős barokk opera, amely Nero személyét állítja középpontba és amelyet szintén Velencében mutattak be, Georg Friedrich Händel Agrippinája.

A zeneszerző életművében két Nero-opera található, mindkettő fiatalkori alkotás. Az 1705 februárjában Hamburgban bemutatott Nero (Die durch Blut und Mord erlangete Liebe) Händel második dalműve, a Friedrich Christian Feustking librettójára írt alkotás zenéje azonban elveszett. A huszonnégy évesen írt, háromfelvonásos opera seriája, az Agrippina viszont már fennmaradt az utókor számára.

 

nero8
George Frideric Händel (1685-1759)

 

A premier a szövegkönyvíró, Vincenzo Grimani velencei bíboros, Nápoly alkirálya saját családi teátrumában, a velencei Teatro San Giovanni Girostomo színpadán zajlott le 1709 decemberében vagy 1710 januárjában. A libretto Tacitus Annalese és Suetonius Claudius-életrajza alapján a Poppea megkoronázásának előzményeit kelti életre: a trónörökös Nero és anyja, Agrippina intrikáit mutatja be a regnáló Claudius császár ellen. A hatalomvágyó, törtető Agrippina női ellenpólusa Poppea, akinek Nero és Claudius is udvarol, de aki végül szerelmével, Othoval köt házasságot. Claudius az élet minden területén „hoppon marad": nyugalma biztosítása érdekében még trónját is átadja Nerónak.

 

nero9
Peter Paul Rubens (1577-1640):
Agrippina és Germanicus (kb. 1614)

 

A szereplők két kivétellel (Lesbus, Claudius szolgája és a darab végén „deus ex machinaként" megjelenő, a birodalmat és a fiatal házaspárt megáldó Juno istennő) valós történelmi figurák, akik a korszak opera seriáinak többségével ellentétben nélkülözik a heroikus beállítást és igazi hús-vér emberekként bonyolítják a cselekmény szálait. Händel később más történelmi dalműveiben (többek között a Flavio, re de’ Longobardi - 1723; Partenope - 1730; Xerxes – 1738) sem idealizálja az antik hősöket, viszont ez a tendencia nem általánosítható, ennek szembetűnő példái a Metastasio-librettóra írt alkotások (Siroe - 1728, Poro - 1731, Ezio - 1732). Grimani bíboros tudatosan nem használta a korszak neves szövegkönyvírói, Apostolo Zeno, Pietro Pariati, majd Pietro Metastasio patetikus, moralizáló stílusát. Aktuálpolitikai célok is vezethették, hiszen az uralkodásra alkalmatlan, esetlen Claudius császár alakjában felettesét, XI. Kelemen pápát kívánta nevetségessé tenni.

 

nero10
Az első Agrippina: Margherita Durastanti
(kb. 1685-1734) (Händel: Agrippina)

 

Händel igazi olasz operát írt, zenéjére jelentősen hatott a korszak egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő komponistája, Alessandro Scarlatti. A partitúra mindössze három hét alatt készült el, számos zeneszám Händel korábbi alkotásaiból (La Resurrezione – oratórium, Qual ti reveggio, oh Dio és Clori, Tirsi e Fileno - kantáták) került át, de más zeneszerzők műveiből (Reinhard Keiser: Octavia c. dalműve, Arcangelo Corelli és Jean-Baptiste Lully alkotásai) vett idézetek is helyet kapnak. Egyes áriákat Händel teljes egészében vagy elenyésző változtatásokkal a későbbiekben is felhasznált, Rinaldo, Il pastore fido (A hűséges pásztor), Acis és Galatea című operáiban, ill. Messiás c. oratóriumában.  A zenei szövetet recitativók és da capo áriák (többségük viszonylag rövidebb a komponista más operáival összehasonlítva és nem da capo áriák is előfordulnak) váltakozása jellemzi, az első felvonásban két rövid együttessel kiegészítve (négyes, majd hármas – a szereplők egyikben sem énekelnek egyszerre). A zene a librettó helyzeteinek kiaknázásával szemléletesen ábrázolja a szereplők érzelmeit, emellett azonban fontos szerephez jut a virtuozitás is.

 

nero11
Az első Claudius: Antonio Francesco Carli (16??-17??)
(Händel: Agrippina)

 

A premieren a kor kiváló énekművészei működtek közre. A címszerepet Margherita Durastanti alakította, aki 1708-ban Händel Feltámadás (La Resurrezione) c. oratóriumának római premierjén Mária Magdolna bravúros szólamával bűvölte el a hallgatóságot. Később Londonban is több szerepet szánt neki a zeneszerző, Radamisto (1720) és Ottone (1723) c. operáiban. Nerót a férfiszoprán kasztrált Valeriano Pellegrini (a rendkívül deformált fizikumú herélt Londonban is több Händel-opera premierjén [A hűséges pásztor – Mirtillo, Thézeusz – címszerep, Silla – Lepidus] működött közre, énekesi pályafutását követően pedig papként az egyház szolgálatába állt). Ottót egy mezzoszoprán énekesnő, Francesca Vanini-Boschi, Narcissust az alt kasztrált Giuliano Albertini szólaltatta meg. Claudius a korszak egyik vezető basszistája, Antonio Francesco Carli, Poppea a kiváló szoprán, Diamante Maria Scarabelli volt.
A bemutató zajos sikert aratott, összesen 27 alkalommal adták elő ekkor, ami a korabeli viszonylatban kifejezetten soknak számított. 1713 és 1719 között Nápoly, Hamburg, Bécs operaszínpadain is felcsendült a mű, ezt követően feledésbe merült, csak 1943-ban, Halléban került sor a feltámasztására.

 

nero12
Az első Nero: Valeriano Pellegrini (kb. 1663-1746)
(Händel: Agrippina)

 

Azóta több alkalommal előadták és összesen 9 felvétel került forgalomba, többek között Charles Mackerras, Christopher Hogwood, John Eliot Gardiner, Nicholas McGeagen és Jean-Claude Malgoire vezényletével. A főszerepeket neves művészek tolmácsolják: Agrippinát Margarite Zimmerman, Barbara Daniels, Della Jones, Katia Ricciarelli, Nelly Miriciou és Véronique Gens, Nerót Martine Dupuy, David Kuebler, Derek Lee Ragin és Philippe Jaroussky, Claudiust Günter von Kannen és Alestair Miles, Ottót Bernadette Manca di Nissa és Michael Chance, Narcisót Derek Lee Ragin, ill. Júnót Anna Sophie von Otter énekli. Hazánkban az óbudai Zichy-kastély szabadtéri színpadán, 1993-ban került színre, Kerényi Miklós Gábor rendezésében, Oberfrank Géza vezényletével, Csavlek Etelka (Agrippina), Gulyás Dénes (Nero), Gregor József (Claudius), Frankó Tünde (Poppea) és Póka Balázs (Otto) főszereplésével.

 

nero13
Brigitte Bardot (Poppea), Vittoria De Sica (Seneca) és
Gloria Swanson (Agrippina) a Fiam, Nero című filmben (1956)

 

 

Kapcsolódó oldalak ezen a honlapon:

Pusztító dekadencia, 1. rész