head main operahistorica

Pusztító dekadencia

Pusztító dekadencia

„Opera historica” című sorozatunkban történelmi tárgyú operák történelmi hátterét igyekszünk megvilágítani. A mostani írás Nero római császárról szól. Első rész.

 

 

 Nagy László:

PUSZTÍTÓ DEKADENCIA


A zenés színház Nero-interpretációjának változásai

 

 I. rész

 

Nero az antik források tükrében

 

A római császárkor legkegyetlenebb uralkodója, Nero immár két évezreden át a zsarnokság, a szadizmus, a művészi dilettantizmus és Róma erkölcsi romlásának szimbóluma. A Julius Claudius-dinasztia utolsó császára, Claudius nevelt fia i. sz. 54 és 68 között állt a Római Birodalom élén és hírhedt figurája elsősorban Seneca, Tacitus és Suetonius tevékenységének köszönhetően vált a közgondolkodás részévé.

Lucius Annaeus Seneca a fiatalon trónrakerült Nero nevelőjeként jó szándékú reformokkal irányította a birodalom életét, de mikor a gondjaira bízott ifjú meggyilkoltatta saját féltestvérét, Britannicust, majd anyját, Agrippinát, a filozófus a politikai élettől egyre jobban visszahúzódni kényszerült. Végül a szenátusi ellenzék Piso-féle összeesküvésében való közreműködéssel vádolta meg és Nero öngyilkosságra kényszeríttette. Utolsó éveiben (63-64) írt prózai főművében, az egyik ifjú barátjához, Luciliushoz címzett Erkölcsi levelekben (Epistulae ad Lucilium) a belső szabadság és az emberi méltóság megőrzésének lehetőségét kereste a zsarnokság légkörében. A sztoikus filozófia szemlélete alapján a halált adott esetben a szabadság megőrzése egyetlen módjának tekinti. A tragédia műfajához is élete végén fordult, ezekben (a fennmaradtak: Medea, Phaedra, Oedipus, Tyestes) központi motívum a zsarnokellenesség, „a" gonosz zsarnok és „a" mártír hős összecsapásával teremtve meg a drámai feszültséget. Nem sokkal Seneca és Nero halálát követően alkotta meg egy ismeretlen epigon az Octavia c. tragédiát (az egyetlen, Seneca művein kívül egészében fennmaradt római tragédia), mely a későbbiekben a Seneca-korpusz részévé vált. A szerző a kor történetíróinak feljegyzései szerint, a Seneca-tragédiák zsarnoktípusa alapján ábrázolja Nero alakját, aki felesége, Octavia és szeretője, Poppea rivalizálásának intrikus mozgatója. Az öt felvonásos színdarab második felvonásának központi hőse maga Seneca (a többi felvonásban nem szerepel), nagymonológja és az azt követő, császárral való szellemi párharca a mű egyik csúcspontja, a zsarnokság kritikája. A dráma szerkezetének erőltetett szimmetriája, a dikció és a metrika pedáns, minden eredetiséget nélkülöző erőtlensége, önismétlése ellenére a mű az antikvitás örökségeként az európai kultúra részévé vált.
 
 
nero1
Nero márványportréja (1. század)
 

Az I. és a II. század fordulójának meghatározó történetírója, az „ezüstkor" klasszikusa, Publius Cornelius Tacitus (kb. 55 – kb. 120) az őrült császár portréját Annales (teljes címén: Ab excessu Divi Augusti – Az isteni Augustus elhunytától) c. művében örökítette meg. Túlzott jelentőséget tulajdonítva a fontos személyiségek történelemformáló szerepének Tiberius és Nero uralkodását tárgyalja a legrészletesebben, mint akiknek jelleme a császárság morális válságát tükrözi. A császári udvar személyiségeit, köztük Claudiust, Agrippinát, Britannicust és Senecát is szemléletesen ábrázolja. Agrippina meggyilkolásának részlete irodalmilag is a császárkor időszakának egyik legnagyobb művészi értékét képviseli. A későbbi történeti munkák is jelentős mértékben támaszkodtak Tacitusra. Caius Suetonius Tranquillus (kb. 68 – kb. 161) népszerű főművében, A Caesarok életében (De vita Caesarum) novellisztikus stílusban, a kuriózumokra koncentrálva meséli el a római császárok uralkodásának krónikáját, köztük Neróét is.

 

 A szadista uralkodó az operaszínpadon
 

A téma számos későbbi interpretációja, köztük a zenés színpadi alkotások is a fentebb vázolt ókori forrásokra támaszkodnak. Az első Nero-opera a barokk zeneirodalom mesterműve, Monteverdi Poppea megkoronázása (1642) című műve. Händel 1705-ben bemutatott Nerója elveszett, de négy évvel későbbi Agrippinája jelentős feldolgozás, az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban mutatják be. Reinhard Keiser (Octavia, 1705), Carlo Pallavicino (Nerone, 1679), Giacomo Antonio Perti (Nerone fatto Cesare, 1693), Giuseppe Maria Orlandini (Nerone, 1721), Egidio Romualdo Duni (Nerone, 1735), valamint Domenico Scarlatti vagy Karl Gottlieb Reisinger hasonló tárgyú alkotásai jobbára feledésbe merültek. Valamelyest ismertebbek Rubinstein (Néron, 1879), Boito (Nerone, 1924) és Mascagni (Nerone, 1935) operái. (Az ókori történet modernkori feldolgozása egyébként az első magyar rock-opera, a Várkonyi Mátyás - Miklós Tibor szerzőpáros által jegyzett  Sztárcsinálók [1981].)

 

nero2
Poppea portréja (16. század)

 

 A római császárkor és a barokk Velence találkozása Monteverdi operájában

 

Tacitus Annalese az alapja az operatörténet első maradandó alkotója, Claudio Monteverdi utolsó remekművének, a Poppea megkoronázásának (L’incoronazione di Poppea). Az opera műfaja ekkor már nemcsak a Camerata kezdeti kísérleti fázisain jutott túl, de Monteverdi első dalművein is. Olyan szerzők jelentek meg a színen, mint az első német opera, a Dafné megalkotója, Heinrich Schütz, a római opera jeles képviselője, Stefano Landi és a velencei zenei élet vezéregyénisége, Francesco Cavalli. A főúri udvarok zárt, arisztokratikus világa mellett a nyilvános színházakban - fizetett jegy ellenében - a polgárság és a köznép is részesedhetett az új kulturális javakban. Az első ilyen operaház, a velencei Teatro San Cassiano Francesco Manelli Androméda című alkotásával nyitotta meg a kapuit, 1637-ben. A műfaj demokratizálódása Monteverdi „zenedrámai" művészetét is megtermékenyítette: az 1641-es Odüsszeusz hazatérése mellett az 1642-es Poppea megkoronázása is Velence számára készült (a San Giovanni e Paolo színház mutatta be).

 

nero3
Mirko Guadagnini (sz. 1969)
és Danielle de Niese (sz. 1980)
Nerone és Poppea szerepében (Monteverdi)

 

A 75 éves mester halála előtt egy évvel komponálta a Poppea megkoronázását, ezt a minden részletében tökéletesen kidolgozott alkotást. A zenetörténet a korábbi mitológiai témájú dalművekkel szemben az első történelmi tárgyú, valódi eseményt feldolgozó operaként értékeli a művet, s ez nagyjából meg is felel a valóságnak, még ha az állítás árnyaltabb megközelítésre is szorul. A középkor antikvitásszemlélete (és ez vonatkozik a barokk korszakra is) ugyanis nem különítette el a mítoszt és a történelmet: a mítoszt is a valós történelem részének tekintették. Viszont az opera kezdeti stádiumában még nem kristályosodott ki a görög-római tárgyválasztás szinte egyedüli tendenciája, ez csak a későbbi fejlődés tükrében vált nyilvánvalóvá. Az első dalművek nemcsak a görög-római mitológiából merítették témájukat (Dafné, Orfeo, Odüsszeusz, Dido stb.), hanem a kereszténység korai periódusából (Landi: Szent Elek, 1632), a Nagy Károly-mondakörhöz kapcsolódó Roland-énekből (Caccini: Ruggero kiszabadítása Alcina szigetéről, 1625) és a keresztes hadjáratokat feldolgozó Tasso-eposzból, a Megszabadított Jeruzsálemből is (Monteverdi: Tankréd és Clorinda párviadala, 1624; Michelangelo Rossi: Erminio a Jordánnál, 1633). Vitatható kérdés, mennyire tekinthető ez a három kategória történelminek, de még ha a Roland-éneket és Tassót fikciónak is értékeljük, az V. század Rómájában játszódó Szent Elek már aligha minősíthető annak. A Poppea mindenesetre az első, római történelmet és császárkort valós történelmi források alapján bemutató alkotás.

 

nero4
Tatiana Troyanos (1938-1993)
Poppea szerepében (Monteverdi)

 

Gian Francesco Busenello ügyvéd és velencei dialektusban író költő librettója a korabeli Velencei Köztársaság elitje számára mutat tükröt, a hataloméhes Nero és Poppea jellemrajza aligha érthető Machiavelli A fejedelem c. munkája ismerete nélkül. Az erkölcsi értékrend nélküli világban végül a jók bűnhődnek, a rosszak diadalmaskodnak. A velencei patríciusok mértéktelen gazdagságának, élvhajhász mentalitásának és gőgös cinizmusának kritikája pszichológiai látásmóddal párosul: a zene -mindenkor a legszorosabban kapcsolódva a drámai cselekményhez - a modern lélekrajz alaposságával jellemzi az egyes szereplők egyéniségét és pillanatnyi lelkiállapotát. A modern, lélektani dráma előzményének lehetünk tanúi, ahol a szöveg irányítja a hangzásképet és a zene az érzelmeket kötetlen, szabad csapongásával hangsúlyozza ki. Busenello szójátékokkal teli, dagályos barokk stílusának túlzásait Monteverdi ragyogó dallamgazdaságban oldja fel. A recitativo közvetlenül megy át az áriába, a zenekar színt és mélységet ad, a ritmus és a dallam jellemzi a tragikus vagy komikus figurákat. Az érzéki, csábító Poppea és a szerelemtől megszédült zsarnok, Nero éles kontrasztban áll a patetikus hangvételt képviselő száműzetésbe kényszeritett Octaviával és az öngyilkosságba kergetett Senecával. Poppea elhagyott férje, Otho és annak szerelmese, Drusilla is ártatlanul szenvedő áldozatok, a komikus színt Poppea dajkája, Arnalta képviseli (gyakran tenorista személyesíti meg). A bemutatón a két férfiriválist, Nerot és Othot egyaránt kasztrált alakította. A történelmi hősök mellett a prológban istenek is színrelépnek: Fortuna, Virtus és Ámor vitájába kapcsolódunk be. Az utóbbi fölényesen zárja le a beszélgetést: az erény örök értékei és a forgandó szerencse semmisnek tűnik a szerelem mindent legyőző hatalmával szemben. Az opera csúcspontja, a művet lezáró Poppea-Nero-duett is ezt a szellemiséget tükrözi. A két vitathatatlanul hatalmas egyéniség, nem törődve az általuk ellehetetlenített áldozatokkal, a diadalmas élet, a mindent legyőző szerelem erejét hirdeti.

 

nero5
Claudio Monteverdi (1567-1643)

 

Monteverdi utolsó operája, bár a bemutatón óriási sikert aratott, rövid időn belül feledésbe merült. Az újrafelfedezés a XX. század érdeme, manapság az egyik legtöbbet játszott barokk dalmű. Malipiero, Orff, Redlich, Dallapiccolla, Goehr, Hindemith és Raymond Leppard átdolgozásai után az utóbbi évtizedekben a historikus előadásmódnak köszönhetően egyre inkább az autentikus hangzásvilághoz térnek vissza.

 

(folytatás következik)