head main kritikak

Mozart Latin-Amerikában

Mozart Latin-Amerikában

A Don Giovanni az Armel Opera Fesztiválon. Kritika.

Izgalmas megismerkedni távoli kontinensek operajátszásával, s ha egy előadásból messzemenő következtetéseket egy adott ország zenés színházi kultúrájával kapcsolatban nem is vonhatunk le, azért egy-egy távoli ország – ezúttal Ecuador – vendégjátéka mindig jó ízelítőnek szokott bizonyulni. Még akkor is, ha az előadást magyar művész állította színpadra, s az Armel Opera Festival jellegéből adódóan nemzetközi szereplőgárda keltette életre Mozart egyik legnépszerűbb darabját.

A zeneszerző érettkori színpadi műveinek vezérleve a komoly és a komikus elemek együttes jelenléte, s a Don Giovanni esetében ezek olyan mélyen egymásba fonódik, hogy a művet lehetetlen a hagyományos műfaji kategóriák skatulyájába gyömöszölve opera buffának vagy opera seriának titulálni. A partitúra egészét átszövi valamiféle sötét tónusú, démoni hangvétel, miközben remek komikus jelenetek vannak benne, amelyekhez a vígoperákra jellemző zenestílus társul.

Természetesen a darabot színpadra állító rendezők eldönthetik, hogy a démoniságát emelik ki, vagy a komédiára helyezik a hangsúlyt, esetleg tragikomédiaként értelmezik az „operák operáját”. Alföldi Róbert eucadori rendezése elsősorban a komikus irányba viszi el a történetet, s ebben segítségére volt a címszerepet alakító énekes színpadi megjelenése is: a pocakos, középkorú, öltözékét tekintve maffia-vezér paródiának ható bariton semmiképpen sem volt az a mindenkit bűvkörébe kerítő spanyol amoroso, akinek a vonzereje alól a nők nem vonhatják ki magukat.

armel don giovanni 1


A rendezés számos ötletes megoldással fokozza egy-egy jelenet komikus hatását. Donna Elvira például hatalmas pocakkal lép színpadra, majd Leporello regiszter-áriája alatt egy párnát húz ki ruhája alól. Egyszerű, de hatásos megoldás, ráadásul még fordulatos is, hiszen a közönség első benyomása, hogy a hűtlen címszereplő állapotosan hagyta el korábbi szeretőjét, majd kiderül, hogy mindez csak az elhagyott nő csele, aki így akarja visszaszerezni szerelmét. Az előadásban gyakorlatilag senki sem vehető teljesen komolyan: Leporello a második felvonásban iskolatáskában készül elhagyni urát, Donna Anna és Don Ottavio minden gesztusát túljátssza: a nő a szokásos, hisztériára hajló figura, míg vőlegénye egy meglehetősen nyálas, ömlengő alak. A kőszobor megjelenésében nincs semmi félelmetes, és a vidám, tarka színekben tündöklő jelmezek, a színpadkép sem komorságot, inkább karneváli hangulatot áraszt. A rendezés tehát figyelmen kívül hagyta a zenében jelenlévő démoniságot, természetfelettiséget, s ezzel minden komolyságától megfosztotta a történetet.

A díszlet nem jelenít meg konkrét helyszínt: emelvényeivel, székeivel, színes falaival elvont térbe helyezi a történetet, miközben a jelmezek megidézik a latin-amerikai öltözködési szokásokat. Az énekesek gyakran a közönség felé fordulva énekelnek, a kórus tagjai több esetben is a székekre leülve adják elő az énekkari részeket. Mindez egyfajta statikusságot kölcsönzött a produkciónak. A változatlan színpadkép egybemosta a jeleneteket. A szereplők egymásközti viszonyairól túl sok újat nem tudtunk meg: Alföldi nem értelmezte át radikálisam a történetet. Az egész előadás meglehetősen szolid eszközökkel demisztifikálja a címszereplőt, s tár elénk egy anti-Don Juan történetet. Ily módon a rendezés valóban sikeresen mozdította el a hangsúlyokat, s nem egy megoldásával kínált üde szórakozást a közönség számára, ugyanakkor nem született revelatív erejű, magával ragadó előadás.

Kétségtelen, hogy a rendező nagy rutinnal, professzionalizmussal, talán egy kicsit a latin-amerikai közönség igényeit is kiszolgálva állította színpadra Mozart operáját, de számomra nem tárta fel a mű újabb jelentésrétegeit. A díszlet és az előadás statikussága pedig a félig szcenírozás érzését keltette. Lehet persze, hogy a színpadkép kényszer szülte megoldás, és csak az eredeti helyszín adottságaihoz alkalmazkodik.

armel don giovanni 2


Ami az énekesi teljesítményeket illet, a legnagyobb baj, hogy a produkciónak nincs igazi főszereplője. Alex Rodriguez baritonja nem tudott súlyt és jelentőséget adni Don Giovanninak, színpadi megjelenésével sem kölcsönzött különösebb tekintélyt a spanyol hódítónak, viszont beleillett a rendezői koncepcióba. Nagyobb baj, hogy Rodriguez hangja a mélyebb regiszterben gyengén szól, baritonja túlságosan is világos színezetű. A dallamíveket nem formálta meg szépen, éneklését sem árnyalta megfelelően, vokális produkciója egysíkú volt.  

Jobban sikerült alakítás Ricardo Panela Leporellója. A fiatal, portugál származású művész nemcsak erőteljes, szép hangszínű baritonjával, hanem remek szerepformálásával, színészi készségeivel is felhívta magára a figyelmet. Vokális produkciója színekben gazdagon szólt, s mindeközben remekül komédiázott – szemmel láthatólag lubickolt a szerepben.

 Kedvező benyomást tett rám a másik versenyszerepet életre keltő tenorista, Mark Van Arsdale is. Don Ottaviója még nem minden tekintetben kiforrott alakítás, de hangi adottságai ideális választássá tették a szólamra. Szerepformálása kicsit egyoldalú volt, de ez minden bizonnyal a rendezői koncepció következménye is.

Hyalmar Mitrotti teljesen alkalmatlan a kormányzó szólamának megszólaltatására. Bár a rendezés ezúttal nem követelte meg, hogy a kőszobor félelmetes hangon szóljon, de ettől még Mozart egy erőteljesebb, mélyebb basszusra írta a szólamot. Nem biztos, hogy a Masettóként megfelelő vokális adottságok a kormányzó rövidebb szerepében is kamatoztathatóak. Előbbit szerencsére sokkal színvonalasabban sikerült abszolválnia az énekesnek, s mind színészileg, mind vokális tekintetében szórakoztatóan keltette életre a falusi paraszt alakját.   

A Donna Annaként színpadra lépő Katharine Dain volt a harmadik versenyszereplő. Koloratúrái nem peregtek olyan könnyedén, nem csillogtak olyan szépen, éneklése nélkülözte az igazi virtuozitást, de átgondolt szerepformálásával sikeresen kárpótolt abbéli hiányosságai miatt. 

armel don giovanni 3


Vanesa Regalado
Donna Elvira alakítása telitalálat volt: szopránja erőteljesen, kellő lendülettel szólaltatta meg a figura áriáit, színészi alakítása jól jellemezte a szerencsétlen, reménytelenül szerelmét hajhászó fiatal nőt.

Zerlinaként Vanessa Freira igazán bájos jelenség volt, s ha nem is tett hozzá túl sokat korábbi Zerlina élményeinkhez, mindenképpen üde, színvonalas alakításnak lehettünk szem- és fültanúi.

A kórusrészletek kellő frissességgel szóltak. Bogányi Tibor irányításával a Pannon Filharmonikusok nagy lendülettel és energiával, olykor kissé harsány hangzásvilággal kísérte az énekeseket, a líraibb részleteknél elkelt volna kicsit több finomság. Összességében azonban a zenészek szépen helytálltak.

A közönségnek tetszett az előadás, a rendezőt többször visszatapsolták a színpadra a második felvonás végén, és az Arte Közönségdíját is ő kapta. Ha nem vártunk mást az előadástól, mint egy könnyed nyáresti szórakozást, akkor valóban nem is érhetett csalódás bennünket.


Péter Zoltán

armel don giovanni 4


fotó: Kállay-Tóth Anett

 

***

 
2019. július 6., MÜPA, Fesztivál Színház, Armel Opera Festival


Wolfgang Amadeus Mozart:

Don Giovanni

opera olasz nyelven, két felvonásban, magyar felirattal


Szövegkönyv: Lorenzp da Ponte


Díszlet- és jelmeztervező: Tihanyi Ildi

Rendező: Alföldi Róbert

Karmester: Bogányi Tibor

Közreműködik: Pannon Filharmonikusok


Szereplők:

Don Giovanni - Alex Rodriguez

Donna Elvira - Vanesa Regalado

Donna Anna - Katharina Dain

Leporello - Ricardo Panela

Don Ottavio - Mark Van Arsdale

Masetto/A kormányzó - Jorge Regalado

Zerlina - Vanessa Freire