Izgalmas megismerkedni távoli kontinensek operajátszásával, s ha egy előadásból messzemenő következtetéseket egy adott ország zenés színházi kultúrájával kapcsolatban nem is vonhatunk le, azért egy-egy távoli ország – ezúttal Ecuador – vendégjátéka mindig jó ízelítőnek szokott bizonyulni. Még akkor is, ha az előadást magyar művész állította színpadra, s az Armel Opera Festival jellegéből adódóan nemzetközi szereplőgárda keltette életre Mozart egyik legnépszerűbb darabját.
A zeneszerző érettkori színpadi műveinek vezérleve a komoly és a komikus elemek együttes jelenléte, s a Don Giovanni esetében ezek olyan mélyen egymásba fonódik, hogy a művet lehetetlen a hagyományos műfaji kategóriák skatulyájába gyömöszölve opera buffának vagy opera seriának titulálni. A partitúra egészét átszövi valamiféle sötét tónusú, démoni hangvétel, miközben remek komikus jelenetek vannak benne, amelyekhez a vígoperákra jellemző zenestílus társul.
Természetesen a darabot színpadra állító rendezők eldönthetik, hogy a démoniságát emelik ki, vagy a komédiára helyezik a hangsúlyt, esetleg tragikomédiaként értelmezik az „operák operáját”. Alföldi Róbert eucadori rendezése elsősorban a komikus irányba viszi el a történetet, s ebben segítségére volt a címszerepet alakító énekes színpadi megjelenése is: a pocakos, középkorú, öltözékét tekintve maffia-vezér paródiának ható bariton semmiképpen sem volt az a mindenkit bűvkörébe kerítő spanyol amoroso, akinek a vonzereje alól a nők nem vonhatják ki magukat.
A rendezés számos ötletes megoldással fokozza egy-egy jelenet komikus hatását. Donna Elvira például hatalmas pocakkal lép színpadra, majd Leporello regiszter-áriája alatt egy párnát húz ki ruhája alól. Egyszerű, de hatásos megoldás, ráadásul még fordulatos is, hiszen a közönség első benyomása, hogy a hűtlen címszereplő állapotosan hagyta el korábbi szeretőjét, majd kiderül, hogy mindez csak az elhagyott nő csele, aki így akarja visszaszerezni szerelmét. Az előadásban gyakorlatilag senki sem vehető teljesen komolyan: Leporello a második felvonásban iskolatáskában készül elhagyni urát, Donna Anna és Don Ottavio minden gesztusát túljátssza: a nő a szokásos, hisztériára hajló figura, míg vőlegénye egy meglehetősen nyálas, ömlengő alak. A kőszobor megjelenésében nincs semmi félelmetes, és a vidám, tarka színekben tündöklő jelmezek, a színpadkép sem komorságot, inkább karneváli hangulatot áraszt. A rendezés tehát figyelmen kívül hagyta a zenében jelenlévő démoniságot, természetfelettiséget, s ezzel minden komolyságától megfosztotta a történetet.
A díszlet nem jelenít meg konkrét helyszínt: emelvényeivel, székeivel, színes falaival elvont térbe helyezi a történetet, miközben a jelmezek megidézik a latin-amerikai öltözködési szokásokat. Az énekesek gyakran a közönség felé fordulva énekelnek, a kórus tagjai több esetben is a székekre leülve adják elő az énekkari részeket. Mindez egyfajta statikusságot kölcsönzött a produkciónak. A változatlan színpadkép egybemosta a jeleneteket. A szereplők egymásközti viszonyairól túl sok újat nem tudtunk meg: Alföldi nem értelmezte át radikálisam a történetet. Az egész előadás meglehetősen szolid eszközökkel demisztifikálja a címszereplőt, s tár elénk egy anti-Don Juan történetet. Ily módon a rendezés valóban sikeresen mozdította el a hangsúlyokat, s nem egy megoldásával kínált üde szórakozást a közönség számára, ugyanakkor nem született revelatív erejű, magával ragadó előadás.
Kétségtelen, hogy a rendező nagy rutinnal, professzionalizmussal, talán egy kicsit a latin-amerikai közönség igényeit is kiszolgálva állította színpadra Mozart operáját, de számomra nem tárta fel a mű újabb jelentésrétegeit. A díszlet és az előadás statikussága pedig a félig szcenírozás érzését keltette. Lehet persze, hogy a színpadkép kényszer szülte megoldás, és csak az eredeti helyszín adottságaihoz alkalmazkodik.
Ami az énekesi teljesítményeket illet, a legnagyobb baj, hogy a produkciónak nincs igazi főszereplője. Alex Rodriguez baritonja nem tudott súlyt és jelentőséget adni Don Giovanninak, színpadi megjelenésével sem kölcsönzött különösebb tekintélyt a spanyol hódítónak, viszont beleillett a rendezői koncepcióba. Nagyobb baj, hogy Rodriguez hangja a mélyebb regiszterben gyengén szól, baritonja túlságosan is világos színezetű. A dallamíveket nem formálta meg szépen, éneklését sem árnyalta megfelelően, vokális produkciója egysíkú volt.
Jobban sikerült alakítás Ricardo Panela Leporellója. A fiatal, portugál származású művész nemcsak erőteljes, szép hangszínű baritonjával, hanem remek szerepformálásával, színészi készségeivel is felhívta magára a figyelmet. Vokális produkciója színekben gazdagon szólt, s mindeközben remekül komédiázott – szemmel láthatólag lubickolt a szerepben.
Kedvező benyomást tett rám a másik versenyszerepet életre keltő tenorista, Mark Van Arsdale is. Don Ottaviója még nem minden tekintetben kiforrott alakítás, de hangi adottságai ideális választássá tették a szólamra. Szerepformálása kicsit egyoldalú volt, de ez minden bizonnyal a rendezői koncepció következménye is.
Hyalmar Mitrotti teljesen alkalmatlan a kormányzó szólamának megszólaltatására. Bár a rendezés ezúttal nem követelte meg, hogy a kőszobor félelmetes hangon szóljon, de ettől még Mozart egy erőteljesebb, mélyebb basszusra írta a szólamot. Nem biztos, hogy a Masettóként megfelelő vokális adottságok a kormányzó rövidebb szerepében is kamatoztathatóak. Előbbit szerencsére sokkal színvonalasabban sikerült abszolválnia az énekesnek, s mind színészileg, mind vokális tekintetében szórakoztatóan keltette életre a falusi paraszt alakját.
A Donna Annaként színpadra lépő Katharine Dain volt a harmadik versenyszereplő. Koloratúrái nem peregtek olyan könnyedén, nem csillogtak olyan szépen, éneklése nélkülözte az igazi virtuozitást, de átgondolt szerepformálásával sikeresen kárpótolt abbéli hiányosságai miatt.
Vanesa Regalado Donna Elvira alakítása telitalálat volt: szopránja erőteljesen, kellő lendülettel szólaltatta meg a figura áriáit, színészi alakítása jól jellemezte a szerencsétlen, reménytelenül szerelmét hajhászó fiatal nőt.
Zerlinaként Vanessa Freira igazán bájos jelenség volt, s ha nem is tett hozzá túl sokat korábbi Zerlina élményeinkhez, mindenképpen üde, színvonalas alakításnak lehettünk szem- és fültanúi.
A kórusrészletek kellő frissességgel szóltak. Bogányi Tibor irányításával a Pannon Filharmonikusok nagy lendülettel és energiával, olykor kissé harsány hangzásvilággal kísérte az énekeseket, a líraibb részleteknél elkelt volna kicsit több finomság. Összességében azonban a zenészek szépen helytálltak.
A közönségnek tetszett az előadás, a rendezőt többször visszatapsolták a színpadra a második felvonás végén, és az Arte Közönségdíját is ő kapta. Ha nem vártunk mást az előadástól, mint egy könnyed nyáresti szórakozást, akkor valóban nem is érhetett csalódás bennünket.
Péter Zoltán
fotó: Kállay-Tóth Anett
***
Wolfgang Amadeus Mozart:
Don Giovanni
opera olasz nyelven, két felvonásban, magyar felirattal
Szövegkönyv: Lorenzp da Ponte
Díszlet- és jelmeztervező: Tihanyi Ildi
Rendező: Alföldi Róbert
Karmester: Bogányi Tibor
Közreműködik: Pannon Filharmonikusok
Szereplők:
Don Giovanni - Alex Rodriguez
Donna Elvira - Vanesa Regalado
Donna Anna - Katharina Dain
Leporello - Ricardo Panela
Don Ottavio - Mark Van Arsdale
Masetto/A kormányzó - Jorge Regalado
Zerlina - Vanessa Freire