head main kritikak

A szűz gésa

A szűz gésa

Mascagni „Iris” című operája a Bartók Plusz Operafesztiválon. Kritika.

ENGLISH

 

Pietro Mascagni ritkán játszott operáját, az Irist a Josef Kajetán Tyl Színház (Pilsen, Csehország) vendégjátékában láthatta a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál közönsége. Sajnos, csak egy közepes színvonalú előadáson.

*

Nagy fájdalma volt Mascagninak, hogy első operája, az 1890-ben bemutatott Parasztbecsület sikerét soha többé nem tudta megismételni. Élete vége felé erről így nyilatkozott: „Nagy kár, hogy a Parasztbecsületet írtam meg először: megkoronáztak érte, mielőtt még király lett volna belőlem.” Sokatmondó megjegyzés. A közönség nyilvánvalóan egy „újabb Parasztbecsületre” várt. A szerző további színpadi művei, így a Miskolcon most bemutatott Iris alapján azonban egyértelmű: Mascagni nagyon komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy ne írjon többé olyan operát, mint a Parasztbecsület. Nem akarta magát ismételni, új utakat keresett. Az Iris, ez a „szimbolikus zenedráma” kitűnő bizonyítéka annak, hogy zenei fejlődését tekintve Mascagni már a Parasztbecsület bemutatóját követő nyolc év alatt is hosszú utat tett meg. Talán nem túlzás azt állítani, hogy zenei és dramaturgiai újításai alapján az Irist korának experimentális, avantgárd művei közé sorolhatjuk. Más kérdés, hogy a közönséget nem tudta meggyőzni. Népszerűség tekintetében az Iris soha nem vetekedhetett a szerző első operájával, ahogyan Mascagni többi műve sem. (Aligha jelentett vigaszt számára, hogy – Puccinit kivéve – verista kortársai, Leoncavallo, Giordano vagy Cilea is így jártak, őket is az „egyoperás” szerzőkként tartjuk számon.) A Parasztbecsületen kívül még szülőhazájában, Olaszországban is inkább csak az Irist és a L’amico Fritz-et szokták olykor elővenni, aminek egyébként az is oka, hogy későbbi, kevésbé populáris operáiban a szerző rendre megnehezíti az énekesek dolgát, mindenekelőtt a tenoristáét. Jó példa erre az Il piccolo Marat, ami a premieren – a nagy Hipólito Lázaróval a főszerepben – még sikert aratott, de azt követően kevés tenorista merte elvállalni. Mascagnit persze hazájában már életében is nagy tisztelet övezte. Ennek köszönhető, hogy bár operáit ritkán adták elő, egy-egy részletet azért kora több nagy énekese is rögzített hangfelvételen. (Az Isabeau vagy a Lodoletta tenor áriáit például Beniamino Giglivel is meghallgathatjuk.)

*

A háromfelvonásos Iris librettóját Luigi Illica írta saját novellája alapján. Ő volt a szövegírója Puccini Pillangókisasszonyának is, amelyhez hasonlóan az Iris is Japánban játszódik. A művet 1898. november 22-én mutatták be a római Teatro Costanzi operaházban. Iris szerepét Hariclea Darclée alakította (ő volt egyébként két évvel később az első Tosca is), Osakáét pedig a legendás tenor, Fernando De Lucia (aki több más Mascagni-opera ősbemutatóján is énekelt).

iris 1


Könnyen lehet, hogy most, az Operafesztiválon viszonta mű magyarországi bemutatóját láttuk. Amint az a műsorvezető, Bősze Ádám bevezető szavaiból az előadás elején kiderült, egy 1923-ban megjelent rövid hír szerint éppen Miskolcon tervezték bemutatni a művet. Sajnos arról nincs információnk, hogy ez tényleg meg is történt-e. Ha igen, akkor is közel száz éve nem adták elő Magyarországon.  

*

A mű cselekménye az ősi Japánban játszódik, meghatározatlan időben. Irist, a naiv, ártatlan, a Napot és a természetet imádó fiatal, gyönyörű lányt a gazdag ifjú kalandor, Osaka elrabolja, és barátja, a lánykereskedő Kyoto segítségével annak gésaházába viszi. Iris azonban elutasítja Osaka közeledését. Kyoto ezért közszemlére teszi és megalázza a lányt, akit öreg, vak apja – abban a hitben, hogy lánya önként ment prostituáltnak – sárral beken és kiátkoz. Fájdalmában Iris a csatornába veti magát. Halála után a Nap öleli őt magához az örökkévalóságban. 

*

A történet valóság és mítosz között egyensúlyoz. Vélhetően ebben rejlik a fő ok, amiért az opera soha nem örvendett nagyobb népszerűségnek: bonyolult szimbolikája révén nehezen talált utat magának a nézőkhöz. A történet realista vonala ugyan jól követhető, egyszerű, sőt, túlságosan is az. A mintegy kétórás mű nagyobbik részében inkább a jelképes értelmű, belső történések a fontosak. Illica misztikus librettójának karakterei sem bonyolultak, és Irist kivéve nem is fejlődnek a cselekmény előrehaladtával. Inkább szimbolikusak, a tisztaságot és ártatlanságot (Iris), a puszta nemi vágyat (Osaka), a kapzsiságot és könyörtelenséget (Kyoto) jelképezve. (A címszereplő neve is jelképes: az írisz nevű virágot magyarul másképp nősziromnak nevezzük.)

iris 2

Dhia (Jana Foff Tetourová)


Már a kórus által előadott híres nyitány („Inno al Sole”, azaz „Himnusz a Naphoz”) elvont üzenete is kívül áll a tulajdonképpeni cselekményen. („Én vagyok az Élet! Én vagyok a Szépség, a Fény és a Melegség!” – zengi a Nap.)

Iris gyakran képzelődik és álmodik. Először arról, hogy babáját szörnyek fenyegetik. Bizarr, furcsa monológjában pedig egy halott tengerben élő szörnyről fantáziál, ami a parton ülő kislány lába, ágyéka, majd egész teste köré fonja a csápjait. A lány mosolyogva hal meg, miközben egy pap ezt kiáltja: „A szörny a Gyönyör, a szörny a Halál!” (Figyelemreméltó mélylélektani megfigyelések ezek – két évvel Freud Álomfejtés című könyvének megjelenése előtt! – az elfojtott vágyakat szimbolizáló tudattalan képekről.) Irisnek a tokiói gésaházban felébredve is látomása van: úgy érzi, meghalt és a túvilágra került. Az utolsó felvonásban a csatornában haldokló lány ismét vizionál: szimbolikus alakban jelenik meg számára a három férfi (Osaka, Kyoto és az apa) szelleme, akiknek „önzése” elpusztította őt. (A három rövid jelenet ugyanis ezeket az alcímeket kapta a partitúrában: „Osaka egoizmusa”, „Kyoto egoizmusa”, illetve „A vak ember egoizmusa”.) A fináléban pedig a lány lelke eggyé válik a Nappal. Iris a sötétségen áthaladva, virágokkal beborítva jut fel az Égbe; a transzcendentális egyesülést a mű elején már hallott himnusz taktusai kísérik. 

Nem csak a szólóénekesek és a kórus elvont értelmű jelenetei, monológjai lassítják a cselekmény folyását, de a mindhárom felvonás elején hallható hosszú, meditatív zenekari előjátékok is. Egyértelmű, hogy a lassú tempójú történet, a líraibb hangvétel, a statikus jelenetek és a kevésbé lineáris narratíva már igen távol áll a Parasztbecsület tömör szerkezetétől, dinamikus tempóitól, egyenes vonalú cselekményvezetésétől.  

Figyelemreméltó dramaturgiai megoldás, ahogyan Mascagni az Irisben a „színház a színházban” technikát is alkalmazza. Osaka és Kyoto, valamint a gésák ugyanis egy bábjátékot adnak elő Iris házánál, így vonva el a lány figyelmét, hogy elrabolhassák őt. A bábjátékban Osaka a Nap fiát, Jort személyesíti meg, Iris pedig ebbe a képzeletbeli alakba szeret bele, hogy aztán később, a tokiói gésaházban rémülten döbbenjen rá, hogy Osaka valóságos személyisége egészen más.

iris 3


A mű erősen hatott Puccinire, akinek Pillangókisasszony című operáját hat évvel később mutatták be. A hasonlóképpen egzotikus, távol-keleti miliőben zajló cselekmény mellett azonban fontosabb a különbség: Puccini operájában realisztikus, hús-vér figurákat látunk. 

Iris sorsa egyébként bizonyos szempontból még szomorúbb, mint Pillangókisasszonyé: őt egy percig sem szerette Osaka, és apján kívül más sem. Egyedül van, egyetlen igazi barátja a Nap.

*

Az Iris zenéjét távol-keleti színekkel is átszőtt, gazdag hangszerelés, gyakran egyenesen impresszionista harmóniavilág jellemzi. Az opera leghíresebb zenéje a már említett „Himnusz a naphoz”, amelyen egyértelműen érződik Wagner hatása is. A lassú, szelíd nagybőgő szólóval induló nyitány fokozatosan fejlődik, bontakozik ki, és emelkedik a magasba, hogy végül a dübörgő timpani és a gongok hangjai által kísérve, immár a teljes zenekar és a kórus hangján, magasztos apoteózisban végződjön.  

Szintén népszerű a tenor szerenád, az „Apri la tua finestra”, amelyet néha koncerten is elő szoktak adni. Ritkábban hallható, de csodálatos Iris és Osaka második felvonásbeli duettje is („Da niuno… Or dammi il braccio tuo…”).

*

A pilseni társulat produkciója csalódást jelentett, bár a nem túl magas nívójú előadásért csak részben tehetők felelőssé. A Miskolci Nemzeti Színház színpada ugyanis kicsinek bizonyult a produkcióhoz. A zenekar sem fért el a zenekari árokban, így a zenészek is a színpadon – annak hátulsó részén – foglaltak helyet. Közvetlenül előttük állt a karmester, akit az énekesek a páholyokban elhelyezett képernyőkön keresztül tudtak csak figyelni. Valószínű, hogy a zenészek nélkül sem fért volna el a színpadon valamennyi díszlet – vagy ha igen, akkor igencsak szegényes ez a díszlet az eredeti produkcióban is. Így azonban végképp leszűkült a tér, annyira, hogy tulajdonképpen egy félig-szcenírozott előadást láthattunk, amelyet inkább csak a három táncosnő és a három gyerektáncos jelenetei tettek mozgalmasabbá.

iris 4

Osaka (Paolo Lardizzone) és Iris (Ivana Veberová)

Mindez azonban csak részben lehet magyarázat a közepes teljesítményre, mindent nem lehet a körülményekre fogni. A Jiří Štrunc által dirigált zenekar, amellett, hogy voltak szép pillanatai, indokolatlan mértékben bizonytalanul, pontatlanul játszott. Az énekes szólisták derekasan küzdöttek, Tomáš Pilař rendezése viszont kifejezetten ötlettelen, a színpadkép pedig fantáziátlan: sem a díszletek, sem a jelmezek nem tudták elég színesen megjeleníteni a távol-keleti környezetet, hűen visszaadni a mű misztikus atmoszféráját.  

*

Iris szerepe komoly hangi követelmény elé állítja megszólaltatóját. A címszerepet alakító Ivana Veberová jól bírta a szólam nehézségeit, azt azonban nem mondhatom, hogy kiemelkedő teljesítményt nyújtott volna. Iris önálló jeleneteit pátosszal és átéléssel énekelte, magasságai is többé-kevésbé biztosan szóltak, de mind hangilag, mind színészi játékát tekintve hiányzott belőle az a „plusz”, ami a produkcióját igazán emlékezetessé tette volna. Ebben sajnos annak is nagy része volt, hogy alkatilag az énekesnő egyáltalán nem alkalmas a fiatal, törékeny lány szerepére, amelynek köszönhetően Iris színpadi megjelenése meglehetősen illúziórombolónak bizonyult.   

Nem könnyű a dolga az Osakát éneklő tenoristának sem. A szerepet bizonyos fajta kettősség jellemzi, mert míg Osaka figurája kevésbé kidolgozott, addig énekszólama annál inkább az. „Apri la tua finestra” című, első felvonásbeli szerenádja (amelyben Osaka a bábjátékban Jort személyesíti meg) ugyan hálás, de a magas hangfekvés miatt nem könnyű erőlködés nélkül elénekelni. Paolo Lardizzone tisztességgel végigénekelte a szólamát, de az említett áriában és a második felvonásbeli duettekben is gyakran forszírozva énekelt.  

iris 5

Kyoto (Csaba Kotlár) és Iris (Ivana Veberová)


Kitűnő karaktert formált viszont meg a Kyoto szerepét alakító Csaba Kotlár. A kidolgozott testű, vonzó megjelenésű baritonista a gésaház-tulajdonos szerepében kellően cinikus és könyörtelen volt, és vokális produkciójában sem találtam kifogásolnivalót.  

Szintén jó benyomást tett a bábjelenetben színrelépő Dhia szerepében Jana Foff Tetourová mezzoszoprán, aki pontosan, koncentráltan énekelt, színészileg is hitelesen formálva meg a révületbe esett gésa alakját.   

Megfelelő volt kisebb szerepében Jevhen Šokalo basszista is, aki Iris öreg, vak apját játszotta.  

A kórus viszonylag precízen és kellő erővel szólt, a „Himnusz a Naphoz” igen hatásosra sikerült. (Megjegyzem: nem biztos, hogy ebben a jelenetben helyes a kórust a színpadon mutatni. Az elnevezés ugyanis megtévesztő: nem az emberek szólnak a Naphoz, hanem magát a Napot halljuk a kórus hangján, amelynek ezért inkább a színfalak mögül kellene énekelnie.)

Ahogy már utaltam rá, a díszletek és a jelmezek igencsak szerények és fantáziátlanok voltak (jelmez: Ivana Ševčík Milošková, díszlet: Petr Vítek). A rendezés egyáltalán nem használta ki az egzotikus miliőben játszódó szimbolikus történetben rejlő lehetőségeket. A realista környezet, például Iris háza a színpompás virágokkal vagy a tokiói bordélyház a gésákkal, illetve a szürreális álmok, misztikus jelenetek látványos ötletek egész tárházát kínálják a rendező számára, amelyek révén ellensúlyozni lehetett volna a lassú folyású, olykor kifejezetten vontatott cselekményt.

Ennek hiányában csak kiemelkedő képességű szólistákkal érdemes a darabot előadni, de most ők is hiányoztak. Az előadás legnagyobb érdemének azt tartom, hogy végre a hazai közönség is találkozhatott Mascagni méltatlanul mellőzött remekművével.


Csák Balázs

fotó: Éder Vera

 

iris 6


***


2019. június 22., Miskolci Nemzeti Színház, Nagyszínház


Mascagni:

Iris

Opera két részben, három felvonásban, olasz nyelven


A Josef Kajetán Tyl Színház vendégjátéka (Pilsen, Csehország)

Librettó: Luigi Illica

Fordítás, felirat: Jánszky Lengyel Jenő

Jelmeztervező: Ivana Ševčík Milošková

Díszlettervező: Petr Vítek

Koreográfus: Martin Šinták

Karmester: Jiří Štrunc

Rendező: Tomáš Pilař


Szereplők:

Iris – Ivana Veberová

Az öreg vak – Jevhen Šokalo

Osaka – Paolo Lardizzone

Kyoto – Csaba Kotlár

Egy gésa – Jana Foff Tetourová

Egy rongyszedő, egy kereskedő – Khan Amin

Vámpír – Tiszai Adrienn

Szépség – Plachá Kateřina

Halál – Clementi Charlot

A Josef Kajetán Tyl Színház Énekkara és Zenekara