head main kritikak

Fény és árnyék

Fény és árnyék

A Manon Lescaut bemutatója az Erkel Színházban. Kritika.

Kitűnő produkció keretében, új rendezésben mutatta be az Erkel Színház Puccini Manon Lescaut című operáját. Az Operaház a 2008-as évad óta nem játszotta a darabot.

Ahogyan azt Szabó Máté rendezéseiben már megszokhattuk, az előadásnak ezúttal sincsenek unalmas pillanatai. Az aprólékos munkának köszönhetően a főszereplőktől a statisztákig a színpad leghátsó sarkaiban is mindenki folyamatosan mozgásban van, nincsenek üresjáratok. Az Amiens fogadója előtti téren zajló első felvonás lendületes, lüktető, színes forgatagának impozáns színpadképéhez nagymértékben hozzájárulnak Füzér Anni igényesen kidolgozott jelmezei is.    

Kár, hogy a – vélhetően már a felújított Operaház színpadára tervezett – kissé túlzsúfolt jelenetnek áldozatául esik Manon belépője, amely a nagy nyüzsgésben nem kap kellő hangsúlyt.

Érzékletes rendezői megoldás, hogy a könnyed, életteli jelenet hangulatának ellenpontjaként már ekkor is baljós jelek árnyékolják be az eseményeket: egy-egy pillanat erejéig, különböző alakban (például csontvázként) felbukkan a tömegben a Halál is, előrevetítve ezzel a tragikus véget. De a Halál angyalaiként (pontosabban itt: örömlányaiként) lépnek be a második felvonás madrigál kórusának énekesnői is. Megindító a negyedik felvonás mélabús fuvola szólója, amelyet szintén egy Halálnak öltözött zenész játszik el a színpadon.
 

manon lescaut 2019 1


Ahogyan változik a cselekmény atmoszférája, úgy módosul az egyes jelenetek színvilága is. Az első felvonás utcajelenetének rikító, eklektikus színkavalkádja után a második felvonásban, Géronte párizsi palotájában a gazdagságot harsányan – szinte már paródiaszerűen – szimbolizálva minden aranyban fürdik, még a szereplők rizsporos parókája is aranybarna és aranysárga. A harmadik felvonás kikötői jelenetét komor, szürkésfehér színek jellemzik. A negyedikben is csak a lemenő nap vöröslő fényének színe töri meg a sötétbe boruló sivatag komor látványát.  

A színpadképet a földtől a mennyezetig kanyargó, a színpad hátsó felében, középen található monumentális lépcső uralja mind a négy felvonásban (díszlet: Horesnyi Balázs). Nem tudom, hogy ennek technikai oka is volt-e (a díszlet nehezen lett volna mozgatható), mindenesetre a rendező kihozta belőle, amit lehetett. A lépcső könnyen beleilleszthető az első felvonás utcaképébe (egy folyó felett átívelő hídként képzeltem el), a második felvonás palotájának pompázatos belső terébe, de jól funkcionál a harmadik felvonásban is, amely a Le Havre-i kikötőben játszódik. Az utolsó felvonás azonban a librettó szerint a kietlen sivatagban játszódik, itt vánszorog étlen-szomjan a száműzött Manon és szerelme, Des Grieux. Ennek az ellentmondásnak áthidalásaként a színpadon ezúttal romok veszik körül a lépcsőt, így könnyen asszociálhatunk egy elhagyatott helyre, amely történetesen a sivatagban található; valószínűleg egy kihalt település romjai között vagyunk. A lépcső ötlete azonban a felvonás végén nyer igazán értelmet, az addig csak funkcionális szerepet betöltő díszlet ugyanis – az előadás egyik legeredetibb megoldásaként – a fináléban szimbolikus jelentést kap. Szabó Máté rendezésében, ahogy Manont fokozatosan hagyja el életereje, úgy kezd lassan fizikailag távolodni a férfitól; az utolsó taktusok alatt immár megbűnhődve és megtisztulva indul el felfelé az égbe vezető lépcsőn a Túlvilágra. Megható és megragadó a kép, ahogyan a földön ülő, kimerült Des Grieux a lány helyett ekkor már csak a halott Manon köpenyét öleli.
  

manon lescaut 2019 2


Kevésbé találtam szerencsésnek a harmadik és negyedik felvonás között elhangzó Intermezzo megrendezését. A zenei közjáték alatt ugyanis hatalmas vászonra vetített rövid filmet láthatunk. A jelenetben a távolba tekintő Des Grieux profilját látjuk, mögötte a hullámzó óceánt, a vászon fölé vetített szövegben pedig részleteket olvashatunk Prévost abbé regényéből. A film idegen elemként hat, fölöslegesnek éreztem. Az Intermezzo egy remekmű, amely kitűnően érzékelteti az ismeretlen világ felé utazó szerelmespár boldogságát, reményeit, szorongását (a harmadik és a negyedik felvonás cselekménye között hosszú idő telik el). Bőven elég, ha ekkor csak a leeresztett függöny előtt játszó zenekart hallgatjuk, de ha már a rendező itt is ragaszkodik valamilyen képi megjelenítéshez, annak a színpadon kellene történnie.

Szintén csak részben éreztem kidolgozottnak a baldachinos ágy szerepeltetését. A második felvonásbeli „ágyjelenetekben” mintha a szereplők sem igazán találták volna a helyüket.  

A Manon Lescaut mostani előadása azonban összességében iskolapéldája annak, hogyan lehet a konzervatívabb közönség számára is megnyugtató módon, „hagyományos” rendezésben előadni egy operát úgy, hogy az a legkevésbé sem tűnjön avíttnak. Kisebb hibáitól eltekintve a produkció friss, lendületes, látványos, jól kidolgozott, igényesen kivitelezett, fantáziadús, gondolatgazdag. 

A produkció két szereposztással megy, jómagam azonban csak a premiert tudtam megnézni, így az első szereposztás énekeseiről tudok beszámolni.

manon lescaut 2019 3


A Manont megszemélyesítő Létay Kiss Gabriella ismét bizonyította, hogy kitűnő Puccini-énekesnő. Kifinomultan, árnyaltan, szenvedélyesen, tisztán csengő magasságokkal, a középregiszterben is kellő intenzitással énekelt. Hitelesen tolmácsolta a felvonásról felvonásra más lelkiállapotba kerülő Manon érzelmi állapotának átalakulását. Az első felvonásban szolid, majd szerelmes és vágyakozó volt, a másodikban erotikus, a szerelem és a fényűző élet ígérete közt vívódó nagyvilági dáma (a tánctanárral való jelenetében pedig bájos lány). Ügyes rendezői megoldásnak bizonyult, ahogyan – miután Manon egy nagy, gördíthető tükörben szembesíti Géronte-ot külsejével – a második felvonás végén Géronte teszi ugyanezt az immár letartóztatott Manonnal. Bár kitűnő szopránunk az első két felvonásban is imponálóan játszott és énekelt, a harmadikban és különösen a negyedikben volt igazán elemében. A kétségbeesett, majd a záró jelenetben teljesen megtört, végül felmagasztosult nő alakját színészileg és vokálisan is megrendítően interpretálta. Nem állítom, hogy Létay Kiss Gabriella alakítása minden tekintetben megfelelt az általam elképzelt „ideális Manon”-nak, de kétséget kizáróan nívós és emlékezetes alakítást láthattunk.  

Marcello Giordani személyében világsztárt üdvözölhettünk az Erkel színpadán. Des Grieux erőteljes tenorhangot kíván, de olyan énekest, aki a lírai jelenetekben is meggyőző tud lenni. Giordani pedig igazi spinto tenor, akitől a lírai szerepek sem állnak távol (Nemorinót is énekelte!), és aki a drámai szerepekben is otthon van. A legjobb Kalaf volt, akit élőben láttam (néhány évvel ezelőtt, a budapesti Turandot-előadáson). Des Grieux-ként azonban ezúttal némi csalódást okozott. Hangja még most is rendkívüli (Giordani már 56 éves), de korábban magabiztosan szárnyaló, fényes magasságai ezúttal kissé forszírozottnak tűntek. Nagyobb problémát jelentett azonban, hogy meglepően esetlenül mozgott a színpadon, még kevésbé hihetővé téve ezáltal, hogy egy energiával teli, halálosan szerelmes ifjú lovagot alakít. (A rendező talán nem merte őt kellő határozottsággal instruálni, és bár nem tudom, meddig tartott a próbafolyamat, vélhetően ideje sem lett volna rá.) Giordani elsőosztályú hang birtokosa, és a magam részéről örülök, hogy ismét hallhattam, de egyértelműen túl van már pályája zenitjén.

manon lescaut 2019 4


Molnár Levente
igen jó alakítást nyújtott Lescaut szerepében. Tömör, sötét színezetű, homogén hangzású baritonján meggyőzően érzékeltette, ahogy a könnyelmű, felületes, az anyagi érdekeit szem előtt tartó férfi fokozatosan válik felelősségteljes, a húgáért aggódó és cselekvő emberré. Az előadás egyik legemberibb pillanata, amikor a harmadik felvonásban – hősies helytállás ide vagy oda – a Manon elítélését immár tehetetlenül szemlélő Lescaut a jelenet végére teljesen leissza magát.  

Palerdi András személyében ezúttal a megszokottnál elegánsabb és komolyabb Géronte lépett elénk. A jó megjelenésű, előkelő úr figurája nem csak alkatilag állt jól az énekesnek, de nemesen zengő basszusa is illett ehhez a szigorú, snájdig Géronte-hoz.

Balczó Péter előadásában nívós Edmondót hallhattunk. Hálátlan szerep, hiszen nem ő a tenor főszereplő, ehhez képest azonban igen sokat énekel, Balczó Péter pedig kellő alázattal állt helyt ebben a szerepben is.

A mellékszereplők közül elsősorban a madrigál kórus szólistáját, a „Muzsikust” játszó Heiter Melindát kell megemlíteni, aki szépen és pontosan énekelte a szólamát.

Az előadás erősségét jelentette az Operaház énekkara is (karigazgató: Csiki Gábor). A kórus kitűnően szólt, és lelkesen játszott (köszönhetően persze annak is, hogy külön-külön is a cselekmény szereplőiként, és nem csak „élő díszletekként” funkcionáltak).

A Kocsár Balázs vezényletével megszólaló zenekar lendületesen játszott, erőteljes hangzást produkálva.  Az Intermezzo alatt a zene együtt hömpölygött a tengerrel. A zenekar a csöndesebb zenei részeknél könnyebben kihallatszó pontatlanságok ellenére is egyenletesen jó teljesítményt nyújtott.


Csák Balázs


fotók: Csibi Szilvia

manon lescaut 2019 6


 

2019. május 18., Erkel Színház


Giacomo Puccini:

Manon Lescaut

Opera két részben, négy felvonásban, olasz nyelven, magyar és angol felirattal


Antoine-Francois Prévost regénye nyomán a szövegkönyvet írta Marco Praga / Luigi Illica / Giulio Ricordi / Domenico Oliva

Díszlettervező: Horesnyi Balázs Jelmeztervező: Füzér Anni

Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Orbán Eszter

Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane

Koreográfus: Nádasdy András

Karigazgató: Csiki Gábor

Rendező: Szabó Máté

Karmester Kocsár Balázs


Szereplők:

Manon Lescaut - Létay Kiss Gabriella

Des Grieux - Marcello Giordani

Lescaut - Molnár Levente

Géronte de Ravoir - Palerdi András

Edmondo - Balczó Péter

Lámpagyújtogató - Mukk József

Fogadós / Hajóparancsnok - Kiss András

Őrmester - Egri Sándor

Egy muzsikus - Heiter Melinda

Táncmester - Beöthy-Kiss László