head main kritikak

Szabadság, szerelem

Szabadság, szerelem

Beethoven: Fidelio című operája a Müpában. Kritika.

Tíz évvel ezelőtt, 2008 októberében mutatták be Kovalik Balázsnak a szakmai köröket és a közönséget egyaránt erősen megosztó Fidelio-rendezését az Ybl-palotában, majd két év múlva már le is vették a műsorról. A pesti közönségnek azóta nem volt alkalma élő előadásban találkozni Beethoven egyetlen operájával, így nem meglepő, ha az operaritkaságok szerelmesei részről esetleg élénkebb érdeklődés övezte a Budai Dohnányi Zenekar november eleji Fidelio előadását. Aki azonban a Magyar Állami Operaház egykori művészeti igazgatója által megvalósított – minden felróható hibája ellenére is – figyelemreméltó és jól átgondolt előadásához hasonlóra számított, annak csalódnia kellett.

A Fideliót szokás problematikus darabnak tekinteni, hiszen Beethoven sokat küzdött a librettóval, és a zene megkomponálása se ment egyszerűen, a mű nehezen született meg. Az előadás ismertetője szerint az első felvonás egy Singspiel, „amelyben rengeteg, végül érdektelennek bizonyuló mellékszál fut”, míg a második felvonás „az operairodalom egyik legkiemelkedőbb dramaturgiai folyamata”.

fidelio kotschy2

Ha azonban jobban a felszín alá tekintünk, akkor láthatjuk, hogy Beethoven zenedramaturgiája nagyon is átgondolt. Az első részben Pizarro és a hozzátartozók kispolgári környezete bontakozik ki, az ő zenei ábrázolásuk valóban konvencionálisabb és a német daljátékok könnyedebb hangvételén szól. A börtönképtől kezdve másfajta zenei világban találjuk magunkat, hiszen ekkor kerül előtérbe Leonora és Florestan alakja, akik a kispolgári világgal szemben patetikusabb eszmeiséget képviselnek. Leonórát első belépésétől kezdve magasztosabb zenei motívumok veszi körbe. A könnyedebb Singspiel hangvételt már első felvonásbeli megszólalásai alkalmával is patetikusabb zenei légkör váltja fel, ami átragad a többi szereplőre is; nemes céljai őket is magukkal ragadják. Leonora ellentéte Pizarro, a gonosz kormányzó, akinek jellemét sötétebb árnyalatokkal alkotta meg Beethoven.

A zenei nyelv sokfélesége tehát nem gyengíti, hanem épp ellenkezőleg, erősíti a drámát. Emiatt, valamint a teljes terjedelmében is két óránál nem hosszabb játékidő miatt nem éreztem indokoltnak a húzásokat. Már a nyitányt is megcsonkították, aztán az együttesekből is lenyestek kisebb részeket, mindezt annak reményében, hogy ezzel felerősítsék a beethoveni üzenetet. A húzásokkal azonban megtörték a partitúra zenedramaturgiai ívét, és nem hozzátettek, hanem elvettek a darabból. A kispolgárok hétköznapi világa éles kontrasztot alkot ugyan a főszereplők magasabb rendű eszmeiségével, de segíti is annak felmagasztosulását, és jól kiemeli mindent elsöprő erejét. Hiszen a második felvonás végén a sokféle zenei anyag egybeolvadásával születik meg a szabadság és testvériség – Fodor Géza szavaival élve – „nagy reménységhimnusza”.

fidelio kotschy1

A zenei részleteket összekötő párbeszédekről az előadás szórólapján azt írják, hogy azok túlságosan hétköznapiak, ezért nem segítik, hanem visszafogják a történet eszmeiségének kibontakozását, hátráltatva a beethoveni muzsika szárnyalását. A történet érthető a prózai dialógusok nélkül is, azonban bizonyos részletek a zeneszámokat összekötő próza elhagyásának köszönhetően helyenként mégis homályban maradtak. Többek között nem derült ki a kormányzó igazi motivációja: miért most akarja megölni Florestant? A rabok kórusa is előzmények nélkül lógott a levegőben. A dialógusok elhagyása gyakran nem segítette a dráma folyását, hanem ellenkezőleg: lassította azt, és kiemelte az egyes jelenetek állóképszerűségét.

A rendezés nem akart újítani, hagyományos eszközökkel dolgozott, és csupán elmesélni szerette volna a vetítésekkel, idézettekkel illusztrált történetet. A nyitány és a második felvonásban elhangzó Leonora nyitány alatt ugyan a rendező néma jelentekkel, illetve a tánc eszközeivel igyekezett valami pluszt hozzátenni a megszokott, hagyományos előadásokhoz, de ezt leszámítva a színpadra állítás egyszerű eszközökkel élt, nélkülözte a szimbólumokat, az utalásokat. Gábor Sylvi nem kívánta új megvilágításba helyezni a történetet, és a rendezés helyenként felvillantott erényei, a jól eltalált jellemábrázolások – különösen Marcellina és Don Pizarro jellemzése sikerült találóan – ellenére sem tudta feloldani a zeneszámok egy részének oratórikus jellegét. A jelmezek kortalanok és eklektikusok voltak (kiemelve persze ezzel a mondanivaló egyetemes jellegét).

fidelio kotschy3

A filmvetítések képileg jelenítették meg mindazt, amiről a szereplők énekeltek, de az illusztráción kívül semmilyen más szerepüket nem sikerült felfedeznem. A második felvonásban vetített idézetek Kovalik Mefistofele-rendezését idézték fel bennem, de különösebben nem éreztem őket sem fontosnak, sem az előadásba szervesen illeszkedőnek. A felvonás elején előadott tánc szép és kifejező, profi módon előadott, színvonalas koreográfiát követett, de számomra nem igazán erősítette a darab eszmei mondanivalóját.  

Az énekesek közül Szabóki Tünde mozgott a legotthonosabban Beethoven zenei világában. Már tíz évvel ezelőtt is énekelte a szerepet az Operában, és már akkor is gyönyörű muzikalitással formálta meg Leonora alakját. Énekléséből most sem hiányzott az ihletettség, az érzelmek széles skálája, technikailag most is kifogástalan volt a szólam életre keltése, szívhez szóló a szerepformálása.

Sajnos nem tudok ugyanilyen dicshimnusz zengeni a Florestant megformáló Eugene Amesmann teljesítményéről, aki a második felvonásbeli áriájában rendre adós maradt az erőteljes magas hangokkal, erőtlenül, fénytelen tenorhangon, meglehetősen unalmasan énekelt. A Leonórával közös jeleneteiben valamivel meggyőzőbb volt, de sajnos korántsem nyújtott ideális teljesítményt.

fidelio kotschy4

Sáfár Orsolya Marcellinája ügyesen megoldott, üdítő alakítás volt, a fiatal énekesnő nemcsak vokálisan, de színészileg is jól eltalált szerepformálása színvonalas alakítást eredményezett. James Moellenhoff jelentős basszus hang birtokosa, aki nagy színházi rutinnal, üzembiztosan formálta meg Roccót. Cser Krisztián kellő ellenszenvvel, színészileg hatásosan, és vokálisan is élvezetesen alakította Pizarrót. Szerekován János pedig Jaquinóként ismét jól sikerült karakteralakítással örvendeztetett meg bennünket.

Az énekkar árnyalatokban gazdagan, színvonalasan szólaltatta meg a kórusrészleteket. Hollerung Gábor a partitúra kiváló ismerőjének bizonyult, de talán túlságosan is a pátoszra helyezte a hangsúlyt, a komikusabb részleteket interpretálása egy árnyalattal halványabbra sikerült. Ettől eltekintve a Budai Dohnányi Zenekar játéka végig magas színvonalat képviselt.

Beethoven operája nyolc év után ismét hangzott el Budapesten. Bár a mostani rendezés jócskán elmaradt Kovalik Balázs tíz évvel ezelőtti rendezésének színvonalátó, zeneileg sok panaszunk nem lehetett az előadásra.


Péter Zoltán

fotók: Kotschy Gábor

 

***

 
2018., november 3., Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
 

Ludwig van Beethoven:

Fidelio
opera két felvonásban, német nyelven, magyar feliratozással

Rendező: Gábor Sylvie
Koreográfus: Vida Gábor
Díszlet- és jelmeztervező: Árva Nóra
Videó kivitelezés: Kovács Endre Krisztián
 
Szereposztás:
Don Fernando - Cser Péter
Don Pizarro - Cser Krisztián
Florestan - Eugene Amesmann
Leonora - Szabóki Tünde
Rocco - James Moellenhoff
Marcellina - Sáfár Orsolya
Jaquino - Szerekován János
Első fogoly - Cselóczki Tamás
Második fogoly - Konkoly Balázs
 
Közreműködött:
a Magyar Állami Operaház Férfikara (karigazgató: Csíki Gábor)
Budapesti Akadémiai Kórustársaság
Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma)
Budafoki Dohnányi Zenekar