head main kritikak

Svéd arisztokraták az ópiumbarlangban

Svéd arisztokraták az ópiumbarlangban

Az „Álarcosbál” az Erkel Színházban. Kritika.

Nem lehet könnyű az énekes-színésznek egy átlagos szombati nap, családi programok, bevásárlás, kirándulás végén felmenni a színpadra, és pillanatok alatt átlényegülni szerelmes svéd királlyá vagy intrikus udvari főméltósággá, ráadásul zeneileg is azonnal a maximumot nyújtani. De hát többek között éppen ez különbözteti meg az igazán nagy előadásokat az átlagosaktól. Előbbiek esetében sikerül ez a metamorfózis, és a közönség a legteljesebb művészi élményben részesül az előadás első percétől az utolsóig. A színpadon már nincs bemelegítés, ráhangolódás, téblábolás, nincsenek kétségbeesett, zavart pillanatok. Azonnal Toscát, Rigolettót vagy Caniót látjuk, mintha ők mindig is azok lettek volna, de mi, nézők, csak most pillanthatunk be először az életükbe.

Nagy előadás persze ritkán születik, ez természetes. Olyan produkciót azonban régen láttam, amelyben akkora kontrasztot mutatott volna az első és az utolsó felvonás minősége, mint amilyet Az álarcosbál április 21-i premierjén tapasztaltam az Erkel Színházban. (Amelyre egyébként a Tavaszi Fesztivál keretében került sor. A másik szereposztást pedig vasárnap délelőtt láttam, az volt a darab idei utolsó előadása.)  

alarcosbal1 nagy attila
fotó: Nagy Attila


Abban, hogy az első felvonás csapnivalóan sikerült, nagy szerepe volt a produkció karmesterének, Michelangelo Mazzának is. Az olasz dirigens érthetetlenül lassú tempóinak köszönhetően Verdi könnyed, pergő, lendületes zenéje majdhogynem unalmas lett, az előadás „leült”, a cselekmény pedig vontatottá vált. Az első pillanatokban úgy tűnt, hogy az énekesek sietnek, nem érzik a karmester tempóit. Holott ők érezték jól a tempókat, és a dirigens próbálta visszafogni őket. A „La rivedrà nell'estasi” lagymatagon, az „Ogni cura si doni al diletto” fürge ritmusai pedig szinte mélabúsan szóltak, miközben – a fentiekkel ellentétes módon – a felvonás fináléjának dinamikus, nagyívű, széles kórusa komikusan gyorsra sikeredett.

A gyenge kezdésből alaposan kivette a részét a Gustavót alakító tenorista, Fekete Attila is. Az első felvonásban, és többnyire a másodikban is végig bántóan alacsonyan intonált, kifejezetten fárasztó volt őt hallgatni. Annak egyébként örülök, hogy a szerepet nem egy lírai tenorra bízták, de a szólam nehézsége többek között éppen abban áll (mint oly sok más operai főszerep esetében is), hogy az énekesnek egyformán magas színvonalon kellene megszólalnia a lírai és a drámai jelenetekben is. Ilyen énekes ritkán akad, általában elbillen valamerre a mérleg nyelve. Fekete Attila Gustvójából azonban olyan jelenetekben, mint az „Ogni cura si doni al diletto” vagy az „È scherzo od è follia”, minden könnyedség hiányzott, és gyakori volt a ritmikai pontatlanság is. (A pályája elején a szerepet még gyakran és sikerrel éneklő Mario Del Monaco állítólag kifejezetten az előbb említett „Ogni cura…” című jelenetre hivatkozva utasította később vissza a szerepet. Akkoriban persze ő már a világ elsőszámú Otellója volt.) A magyar tenorista a nagy duett („Teco io sto”) alatt már jobb volt, de ekkor meg Sümegi Eszter „nehezítette meg a dolgát”, aki sokkal jobban énekelt. Az utolsó felvonásra azonban egy másik Fekete Attila jött ki. Áriája, a „Ma se m'è forza perderti” kiválón sikerült, a drámai erő mellett nem hiányzott belőle a szükséges líraiság sem. A búcsúduettben ("Ah! perché qui! fuggite") szép mezza voce éneklésével és finom pianóival kifejezetten meglepett, a fináléban pedig megrázó erejű volt. (Kár, hogy csak a végére került jó formába, de még mindig jobb így, mintha fordítva történt volna.)

alarcosbal2 nagy attila
fotó: Nagy Attila


Az első felvonásban a premier Renatója, Alexandru Agache is csalódást okozott számomra. Mind hangilag, mind pedig színészi játékát tekintve egy meglehetősen fáradt, enervált énekest láttam a színpadon. Renato nagy pillanatai persze a második, és még inkább a harmadik felvonásban jönnek el. Az „Akasztófák dombján” játszódó jelenetben már markánsabban volt jelen a színpadon, a harmadik felvonás első jelenetében pedig igazán emlékezetes alakítást nyújtott. Az Ameliával előadott duettjében is izzott a levegő, áriája („Eri tu...”) alatt pedig Agache telten zengő baritonja betöltötte a nézőteret. Ebben a megrendítő jelenetben az énekes hosszú pályafutásának minden tapasztalata benne volt, igazolva, hogy ő hatvanon túl is világszínvonalú produkcióra képes. Kétségtelenül ez volt az előadás csúcspontja.

A harmadik főszereplő, az Ameliát alakító Sümegi Eszter belépése pillanatától magabiztosan, változatos dinamikákkal énekelt, „magas C-i” szépen szólaltak meg nagyáriája és a duett végén is. Nem ez volt élete legjobb alakítása, de elegáns volt, érzékeny és szenvedélyes, többnyire uralta a színpadot. Érzékien áradó hangja ugyan nem mindig volt minden regiszterben kiegyenlített és gömbölyű, de hangja minőségének és árnyalt színészi játékának köszönhetően Sümegi Esztertől így is nagyon jó Ameliát kaptunk.

Az Ulricát megszemélyesítő Fodor Bernadett valamelyest halványabban szerepelt, mint reméltem. Már belépője („Re dell'abisso”) sem volt elég határozott és átütő erejű, hiányoltam a szólam kemény, erőteljes mély hangjait, és a Kacagó-kvintettben sem jött át igazán a hang. Ezzel együtt sem állítható, hogy az énekesnő ne énekelt volna jól; technikailag magabiztos volt és pontos. Kiemelkedőnek azonban nem nevezném az előadását, szerintem túl fiatal még ehhez a szerephez.

alarcosbal3 berecz valter
fotó: Berecz Valter


A középszerepekben nagyon jó produkciót nyújtott az Oscart üdítő frissességgel éneklő Szemere Zita, és a Hornt megformáló Cser Krisztián. A fiatal szoprán könnyed volt, és előadásából nem hiányzott a humor sem. Tisztán, pontosan énekelt (amúgy pedig kiderült számomra, hogy a háromvonalas C-n diminuendót is tud énekelni).  Cser Krisztián produkcióját a megszokott intenzív színpadi jelenlét jellemezte, megjelenésével és szép basszusával végig magára tudta vonni a figyelmet, a második felvonás végén és a harmadikban, a sorshúzáskor is meghatározó szereplő volt. Jó partnert kapott a Ribbinget alakító Cserhalmi Ferenc személyében.

A másik szereposztásban a svéd királyt az ukrán Mykhailo Malafii énekelte. Az ő részéről magyar kollégájához képest sokkal kiegyenlítettebb produkciót hallhattunk – haloványan szerepelt az első perctől az utolsóig. Ő az a tenorista, akinek nem szabadna Gustavót énekelnie. A hang egyszerűen nem jött át a zenekaron, többnyire úgy hallatszott, mintha a színfalak mögött énekelne. A legjobb pillanata talán a „Di' tu se fedele” kezdetű áriában volt (nem véletlenül, hiszen itt csendesebb a zenekar), és volt néhány szép momentuma a fináléban, Gustavo halálakor is. Az Ameliával való duettben Rálik Szilvia könnyedén leénekelte, az ezt követő tercettben pedig már ketten is így tettek, hiszen a Renatót éneklő Molnár Levente is csatlakozott hozzájuk. Malafii-nek amúgy nincs csúnya hangja, de Az álarcosbál Gustavójánál jóval könnyedebb, lírai tenorszerepeket kellene énekelnie. Színészi játéka sem volt különösebben árnyalt, az amúgy kellemes megjelenésű tenorista egyáltalán nem tudott súlyt adni a király figurájának. Kicsit „jófiúsra” sikeredett ez a Gustavo, a szelíd arcú király inkább csak sodródott az eseményekkel. Érdekes, hogy a karmester részéről ezúttal az első felvonásban pergőbb, lendületesebb tempókat hallhattunk, mint a premieren.

A második szereposztás Renatója, Molnár Levente nem győzött meg maradéktalanul sem arról, hogy tényleg neki való lenne a szerep, sem pedig arról, hogy igazán azonosulni tudni a karakterrel. Kétségtelen, hogy már az első felvonásban is dinamikusan énekelt, és hangsúlyos szereplője tudott lenni az előadásnak, a harmadik felvonás első jelenetében pedig őszinte dühvel vonta kérdőre a feleségét. Áriája viszont messze nem volt olyan magával ragadó, mint Alexandru Agache produkciója, amúgy jelentős vivőerejű baritonja pedig szerintem nem igazán Verdi-bariton hang. Végig magabiztosan énekelt, de legatói nincsenek eléggé kidolgozva, hangterjedelme pedig korlátozott: a hangok a felső lágéban (már E-től felfelé is) rendre erőtlenül szólaltak meg.

alarcosbal4 csibi szilvia
fotó: Csibi Szilvia


Az Ameliát a második szereposztásban megformáló Rálik Szilviához valószínűleg kevésbé áll közel ez a szerep, mint, mondjuk, Elektráé, erős színpadi jelenlétének és egyéni hangjának köszönhetően mégis magas színvonalú előadást tudott nyújtani. Gyakran kritizált vibratói engem kevésbé zavarnak (inkább csak a középső lágéban), éles, a nézőtéren szinte átsüvöltő, rendkívül erőteljes magasságai viszont mindig lenyűgöznek. De tudott ő finoman is énekelni, például a „Morrò, ma prima in grazia" kezdetű áriájában, vagy a Riccardótól történő búcsújában. Hangszínét, játékát, személyiségét tekintve Sümegi Eszter Ameliája közelebb áll az általam elképzelt ideális Ameliához, de nekem Rálik Szilvia alakítása is emlékezetes marad.

Ulricaként Wiedemann Bernadett elsőrangú alakítást nyújtott. Belépő hangja félelmetes volt, zengő mélységei ezt követően is bámulatba ejtettek, talán csak a legmagasabb hangoknál forszírozott kicsit. (Verdi ezúttal is feladta a leckét: tulajdonképpen egy vérbeli alt kell erre a szerepre, de biztos magasságokkal.) Személyiségének súlyával Wiedemann Bernadett nagymértékben uralta a második felvonást, szuggesztív és démoni volt.

Horn és Ribbing megformálóiként ezen az estén is jó basszistákat hallhattunk Gábor Géza és Kőrösi András személyében. Az előző pároshoz képest visszafogottabb játékkal (Gábor Géza kissé egykedvűnek is tűnt), de hitelesen alakították a két összeesküvőt.

Covacinschi Yolanda Oscárja nekem túl harsány volt, amely jelző az énekesnő játékára és énekére is vonatkozik. Ugyanakkor pontosan, olykor bravúrosan énekelt, és nem hiányzott alakításából a kellő átélés sem. 

alarcosbal5 csibi szilvia

fotó: Csibi Szilvia


Fabio Ceresa
rendezéséről több pozitívumot is tudok mondani, de ezek érdekes módon inkább csak a felszínt érintik. Mélyebbre hatolva számos következetlenséggel és megkérdőjelezhető megoldással találkozhattunk. A hatalmas falak és a kevés bútor közötti kontraszt vagy a perspektivikusan ábrázolt bálterem egyaránt jól érzékeltették a palota termeinek grandiózus méreteit (jóllehet, ez elsősorban Tiziano Santi díszlettervező munkáját dicséri). Giuseppe Palella többé-kevésbé korhűnek tűnő jelmezeinek harmonikusan egymáshoz illeszkedő, élénk színei is impozáns látványt nyújtottak. Jó ötlet volt a halál angyalainak szerepeltetése is, akik – egyikőjük hófehérben, a másik feketében – az előadás során többször is megjelentek a színpadon. Kellemes látványvilág és gördülékeny színváltások jellemezték ezt a rendezést, de – ahogy fentebb utaltam rá – a cselekmény és a szereplők lelkivilágának értelmezését illetően számos megkérdőjelezhető megoldással találkozhattunk. Renato a király titkárából valamiért annak házi festője lett, ráadásul egy inkább csak megtűrt valaki: az első felvonásban például az udvari nemesek a földre taszítják őt (egy pillanatra azt hittem, hogy egy Rigoletto-paródiát látok). Oscar és társai pedig a Főbírót (miután lerántották annak parókáját), pajkosan a baldachinos királyi ágyra lökik. Nem túl hihető jelenet. Nem nagyon értettem azt sem, Ulrica miért egy hatalmas márványteremben jósol, hiszen az eredetiben a kunyhója köré gyűlik a nép. Az ilyen és ehhez hasonló apróságoknál is komolyabb kérdéseket vet fel a második felvonás színrevitele, amelyben a librettó szerint a cselekmény egy néptelen dombon, az „Akasztófák dombján” játszódik, éjszaka. Ezúttal azonban a domb a legkevésbé sem volt néptelen. Különös alakok népesítették be, talán lidércek, talán alvilági figurák és gésák, akik mintha egy hatalmas ópiumbarlangban vagy kuplerájban élnének (de hogy hosszú pipáikon át ópiumot szívnak, az biztos). El tudom fogadni, hogy mindez Amelia rémült képzelgéseinek kivetülése. Talán még azt is, hogy a jelenet, amikor a nő a rálelő Gustavóval a színpad közepén elhelyezett hatalmas díványra ül, majd fekszik, szintén egy álom része: kettejük áhított, soha meg nem valósulható vágyainak szimbóluma. Igen ám, de ezt követően megérkeznek az összeesküvők, és ha előbb nem, ekkor már vissza kellene zökkennünk a valóságba. Amelia kényszeredetten lekászálódik a díványról, de a díszlet és az unottan pipázó alakok maradnak, ami és akik itt már értelmezhetetlenné, megmagyarázhatatlanná válnak. Hasonlóan komoly hibának találtam, ahogyan Amelia és Gustavo a negyedik felvonásban végső búcsút vesz egymástól. Ekkor ugyanis a báli forgatag helyett hirtelen Gustavo szobájában találják magukat. Fogalmam sincs, miért, hiszen a librettó szerint ők a bálteremben sodródnak egymás mellé, és ehhez igazodik a zene is, Verdi csodálatos, melankolikus báli muzsikája. Nincsenek igazán kidolgozva a szereplők közti viszonyok sem. Ha nem is sikkad el, de nem kap kellő hangsúlyt a rendezésben Gustavo és Renato mély barátsága, ahogy a király és Oscar bizalmas viszonya sem. (Láthattunk még egy Krisztust és az őt a keresztről leemelő angyalokat ábrázoló festményt is a függönyön, ami megjelent az előadás kezdetén, majd a felvonások előtt is. Fogalmam sincs, mi volt ezzel a rendező szándéka.)

alarcosbal6 rakossy peter
fotó: Rákossy Péter


A karmesterről fentebb már több helyen is szóltam. A második alkalommal jóval meggyőzőbb volt, de mindkét előadásról elmondható, hogy nívós és kevésbé kidolgozott zenei részek váltakozása jellemezte az amúgy összeszedetten muzsikáló zenekar játékát. Ritmikailag és dinamikailag a most hallottaknál nagyobb kontrasztokat is el tudnék képzelni, és igazán ihletettnek sem éreztem Mazza dirigálását. Legjobb pillanataikban azonban a karmester és a zenekar átlag feletti teljesítményt nyújtottak. A kórus fegyelmezetten, precízen énekelt (és az utóbbi időben mintha kevesebb unott arcot látnék a színpadon, ami igen bíztató tendenciát jelez).

Mint az a művet ismerők számára a fentiekből már kiderült, Az álarcosbál eredeti verzióját láthattuk, Gusztáv királlyal a főszerepben. Ezt a változatot a cenzúra annak idején aktuálpolitikai okokból betiltotta, így lett a svéd királyból bostoni kormányzó. (Elképzelem, ahogy a cenzorok végre elégedetten hátradőlhettek. „Amerika? Az jó messze van. Csak egy kormányzó? Nyugodtan megölhetik.”). Mostanában az a trend, hogy az eredeti változatot adják elő, aminek azonban nincs túl nagy jelentősége, inkább csak a nevek mások, Riccardo helyett Gustavót mondanak, Tom és Silvano pedig itt Horn, illetve Ribbing. Az „olaszosított” nevek amúgy az eredetiben sem mindig stimmelnek, Renato teljes neve például az első változatban Renato Anckarström (ami elég hülyén hangzik, III. Gusztáv gyilkosának neve valójában Jacob Johan Anckarström volt.)

alarcosbal7 rakossy peter
fotó: Rákossy Péter


Fabio Ceresa rendező kerülte a polgárpukkasztó megoldásokat, a látványos, a második felvonástól eltekintve inkább hagyományosnak mondható színrevitel valószínűleg elnyerte a szélesebb közönség tetszését. Vastaps, ováció azonban nem volt, a nézők reakciója inkább „mérsékelt sikerre” utalt. (Megjegyzem, nem mindig értem, hogy a közönség mikor, miért tapsol. Ha ováció nem is, taps azért követte az áriák, duettek, együttesek többségét. De miért volt akkor csak egy alig hallható tapsocska például Rálik Szilvia „Morrò, ma prima in grazia" kezdetű, nagyszerű áriája után?) Ez a mérsékelt siker persze csak az eredője mindannak a sokféle véleménynek, amikből a „közönség reakciója” összeállt. Az idegtépő várakozás során, amíg az előadás végét követően a tömegben sikerült eljutnom a kijáratig, egy elegáns nő „Csodálatos volt!” kiáltására lettem figyelmes, a mellettem baktató köpcös úr viszont azt sziszegte maga elé bámulva, hogy „Botrány!” Sajátosan értékelte ugyanakkor az általa látottakat a mögöttem ülő, középkorú hölgy, aki az utolsó felvonás előtt így szólt barátnőjéhez: „Szép ez is, na de az operett! Az az igazi!”

Összefoglalva: több sebből vérzik ez a produkció, amelyet azonban a zene, és nem utolsó sorban a nagyon rutinos előadói gárda többnyire átsegített a nehézségeken, egy elfogadható Álarcosbál-előadást hozva létre.

Csák Balázs

 

***

2018. április 21. és 29., Erkel Színház

Giuseppe Verdi:

Az álarcosbál

Eugène Scribe műve alapján a szövegkönyvet írta Antonio Somma

Díszlettervező: Tiziano Santi

Jelmeztervező: Giuseppe Palella

Mozgástervező: Mattia Agatiello

Világítástervező: Stadler Ferenc

Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Orbán Eszter

Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane

Megbízott karigazgató: Csiki Gábor

Karmester:  Michelangelo Mazza

Rendező: Fabio Ceresa

 
Szereplők:

Gustavo - Fekete Attila / Mykhailo Malafii 

Renato Anckarström - Alexandru Agache / Molnár Levente

Amelia - Sümegi Eszter / Rálik Szilvia

Ulrica - Fodor Bernadett / Wiedemann Bernadett

Oscar - Szemere Zita / Covacinschi Yolanda

Horn - Cser Krisztián / Gábor Géza

Ribbing - Cserhalmi Ferenc / Kőrösi András

Christiano - Fülep Máté / Erdős Attila

Főbíró / Amelia szolgája - Egri Sándor