head main kritikak

Tétova reneszánsz

Tétova reneszánsz

Meyerbeer "A hugenották" című operája az Erkel Színházban. Két előadás kritikája.

Ha azt halljuk, hogy „francia nagyopera”, rögtön Meyerbeer A hugenották című operájára szoktunk asszociálni, mint a műfaj legeklatánsabb példájára. Más francia nagyoperák azonban már nehezebben jutnak eszünkbe, néha olybá tűnik, mintha a legismertebb darab egyben a műfaj egyetlen képviselője lenne. Természetesen nem így van, elsősorban éppen Meyerbeer többi színpadi alkotása – mindenekelőtt az Ördög Róbert (Robert le Diable) és a Próféta (Le prophète), továbbá a Dinorah és Az afrikai nő (L’africaine) – alkotja a grand opéra repertoárjának gerincét, de ide tartozik Halévy A zsidónője (La juive), Auber A portici néma (La muette de portici) című szerzeménye (utóbbit tekintik a műfaj első darabjának) vagy Berlioztól A trójaiak (Les troyens) is. Persze nem véletlen, hogy ezek a művek inkább csak a szakmabeliek és az eltökélt operarajongók számára ismertek: ma már alig vagy egyáltalán nem játsszák őket. Ez nem volt mindig így. A francia nagyopera születésétől, 1828-tól (ha A portici néma bemutatóját vesszük alapul) egészen a múlt század első 2-3 évtizedéig töretlen népszerűségnek örvendtek, a második világháború után viszont már inkább csak kuriózumként szerepeltek az operaházak műsorán. Az utóbbi években sokan a műfaj reneszánszáról beszélnek, elsősorban a francia nagyoperák legnépszerűbb alkotása, az 1836-ban bemutatott A hugenották esetében. Ez a trend immár hozzánk is elért, és üdvözlendő, hogy végre –  több, mint nyolcvan (!) évvel azután, hogy itthon játszották – a Magyar Állami Operaház a Reformáció 500. évfordulóján ismét műsorára tűzte a darabot. (Az 1572-es Szent Bertalan-éji mészárlás idején játszódó történet a francia katolikusok és a hugenották, azaz a francia protestánsok küzdelméről szól.)

A mű „feltámasztásához” azonban megfelelő énekesek is kellenek. A hugenották tenor főszerepe esetében ma már nem nagyon van ilyen, és most nem csak a hazai énekesekre gondolok. Ezt a hiányt a mostani, budapesti előadás is megszenvedte. (Raoul szerepére az írás későbbi részében még visszatérek.)

hugenottak8
Boncsér Gergely és Kolonits Klára

 

014 resize
Balra Heiter Melinda, középen Röser Orsolya Hajlnalka és Kriszta Kinga

 
*

Szikora János rendezőnek nem sok minden jutott eszébe a darabról. Lehetett volna aktualizálni a történetet, korunkba helyezni a cselekményt (vallások, pártok háborúja, kibékíthetetlen ellentéte számos asszociációra adna lehetőséget). Ilyesmiről szó sem volt, egy hagyományos előadást láttunk, korhű jelmezekkel. Nem mintha ez baj lenne, annál is inkább, mert egy ilyen régen nem látott művet jobb az eredeti környezetben bemutatni, úgy, ahogyan azt Meyerbeer és szövegírói, Émile Deschamps és Eugène Scribe megírták. Ebben az esetben viszont sokkal látványos színpadképet kellett volna létrehozni. A francia nagyoperát a hatalmas zenekari és énekesi apparátus, a virtuóz énekszólamok, a minimum négy, de inkább öt felvonás és a történeti témájú drámai cselekmény mellett ugyanis éppen az impozáns díszletek és a pazar látvány jellemzik. Ezek helyett most „minimál-díszletet” kaptunk (díszlettervező: Horesnyi Balázs), nagyméretű háttértablókkal, azokon városképeket, palotabelsőt ábrázoló korabeli festményekkel, rézkarcokkal, amelyeket fel-le eresztve tudatják a nézőkkel, hogy változik a helyszín. Mindeközben a színpad hátsó részében hatalmas betűkből összerakott feliratokat látunk, amelyeket olykor átrendeznek. Például azt, hogy Kereszt, Jézus, Remény (amely aztán Merény lett…), illetve hogy Bacchus (amit viszont valamiért egy „c”-vel írtak) stb. A betűkből kirakott nevek, kulcsfogalmak természetesen közvetlenül vagy közvetve a színpadi eseményekhez kapcsolódnak, de miért van rájuk szükség? Tény, hogy a Kereszt felirat előtt például a színpad első részében három szerzetes áll a tömegben, keresztet tartva a kezükben. Ezt azonban a nézők is látják. Ha pedig valami mégsem volna világos a történetben, ott van a feliratozás. Ez a betűkirakósdi meglehetősen szájbarágós megoldás, bár a finálé, amikor a katonák a feliratokat ledöntik, igen hatásos jelenet.  

A fentieket ellensúlyozzák valamelyest Kovács Yvette Alida igényesen kivitelezett, korhű jelmezei és a fények impozáns játéka, amelyek révén a színpadkép színesebbé, mozgalmasabbá válik. 

Nem mindig szerencsés a színészek mozgása, mozgatása sem, olykor kifejezetten idétlen helyzeteket hozva létre. (Egy példa: Raoul és Valentine negyedik felvonásbeli kettőse végén a lány elájul, összeesik. Logikus lenne, hogy a férfi odaugrik és lehajol hozzá, akkor is, ha vívódik, menjen-e vagy maradjon. Ehelyett Raoul néhány méterre állva Valentine-től egykedvűen odaveti a lánynak: „Térj magadhoz!”)


07 resizeJelenet

 

010 resizeJelenet


Összességében az volt a benyomásom, hogy az alkotók félvállról vették (vagy esetleg egyéb tényezőknek köszönhetően nem tudták kellő alapossággal elvégezni) a feladatot. Ebből a remek darabból sokkal többet is ki lehetett volna hozni.

Ha a rendező részéről nincs különösebb mondanivaló, ötlet, és nincs látvány sem, marad a zenei megvalósítás, ezen belül a bravúros énekesi teljesítmények. Ezeknek kell kiemelkedőnek lenniük, ezeken áll vagy bukik ennek a nagyszerű, de hossza miatt a mai nézők türelmét azért próbára tevő operának a sikere. (A mű „wagneri hosszúságú”, és még így sem az eredeti, teljes verziót hallhattuk.)

*

A „bravúros énekesi teljesítmények” kapcsán álljunk meg egy pillanatra. Lírai tenorral énekeltetni Raoul szerepét óriási tévedés. Sajnos nemzetközi tendenciáról van szó, az utóbbi pár évtizedben ugyanis alig volt már olyan drámai vagy spinto tenor, aki ezt a szólamot megfelelő színvonalon el tudta volna énekelni. A szerepet ugyanis A hugenották előadástörténetének fénykorában nagy vivőerejű, biztos magasságokkal rendelkező drámai, illetve spinto tenorok szólaltatták meg. Meyerbeer korának énekeseiről most ne beszéljünk, őket már sohasem hallhatjuk (jóllehet, a Raoult első ízben megformáló Adolphe Nouritt lenyűgöző vokális képességeiről számos írásos emlékünk van). A múlt század elejéről viszont már rengeteg hangfelvétel áll rendelkezésünkre. Ezek alapján úgy tűnik, a kor drámai és spinto tenorjai számára a szerep szinte „kötelező” volt. És hogy kik voltak ezek az énekesek? Például Jean De Reszke, akivel stúdió felvétel ugyan nem maradt fenn, de akiről tudjuk, hogy elsőrangú Trisztán és Siegfried volt; Francesco Tamagno, Verdi Otellójának első megformálója; Paul Franz, szintén kitűnő Siegfired, Trisztán és Otelló; Agustarello Affré, legendás Sámson és Radames. Még hosszan folytathatnánk a sort olyan nevekkel, mint Ivan Ershov, Leo Slezak, Antonio Paoli, Leon Escalais stb., valamennyien elsőrangú tolmácsolói voltak az operairodalom legsúlyosabb tenorszerepeinek (is). Még a húszas-harmincas években is olyan énekesek alakították Raoult, mint John O’Sullivan (kiváló Otelló), Giacomo Lauri-Volpi (sokoldalú lírai-drámai tenor, többek között A puritánok pompás Arturója, aki azonban Otellót is énekelt) vagy épp Pataky Kálmán (aki bizonyos szempontból a szabályt erősítő kivétel: remek Mozart-énekes volt, viszont Radamesként is megállta a helyét). Az említett előadók többsége Meyerbeer más operáiban is jeleskedett, nem beszélve Rossini Tell Vilmosáról, Arnold „hanggyilkos” szólamáról.


017 resizeJelenet

 

019 resizeJelenet

 

A II. világháborút követő 2-3 évtizedben még rendelkezésre álltak olyan tenorok, akik Raoul szólamát képesek voltak elénekelni – például Mario Filippeschi –, a darab azonban ekkorra lekerült a repertoárról, egyszerűen kiment a divatból. A hatvanas évekből fennmaradt még egy fantasztikus élő felvétel Franco Corellivel (drámai tenor, döbbenetes erejű „magas C”-vel), és érdemes megemlíteni a méltatlanul elfeledett Tony Poncet nevét, a későbbi évekből Rockwell Blake-et, valamint a virtuóz „bari-tenort”, Chris Merrittet. Összességében azonban a kínálat igencsak „felhígult”. Akik megpróbálkoztak a szereppel, például Michael Spyres, Richard Leech, John Osborn, már sokkal inkább Mozart vagy Bellini lírai szerepeiben vannak igazán otthon (kivéve Marcello Giordanit, aki azonban a felvételek tanulsága szerint igencsak megszenvedett a szereppel).

És hogy a nemzetközi színpadokon ki napjaink legünnepeltebb Raoulja? Juan Diego Florez… Nem éppen egy tenore robusto.

Száz évvel ezelőtt tehát olyanok énekelték Raoult, akik Otelló, Trisztán vagy Arnold szerepében is jeleskedtek, ma pedig olyanok, akik inkább Taminóként vagy Nemorinóként.

Az ok nyilvánvaló. Könnyebb olyan lírai tenort találni, aki Raoul szólamának magasságait (a számos H mellet C-t, sőt Cisz-t) magabiztosan ki tudja énekelni. Esetükben azonban már nem Raoult, Meyerbeer operájának hősét halljuk. (Most pedig már azt olvasom egy intenetes oldalon, hogy Raoul egy „könnyed francia bel canto” szerep. Távolról sem az.)

Nem valamiféle hamis nosztalgia szól belőlem, a hangfelvételek magukért beszélnek. Napjaink tenoristái egyszerűen nincsenek erre „kiképezve”.

*

A Raoult az első estén megformáló Boncsér Gergely tehetséges fiatal tenorista, az Operaportálon több ízben dicsértük már őt (legutóbb a Bohémélet 2.0 kapcsán). A hugenották esetében azonban ezt nem tudom megtenni. Egy igencsak vérszegény Raoult hallhattunk, a tenorista már a belépő áriájában is erőlködött, ráadásul gyakran hamisan énekelt. A lírai jelenetekben valamelyest jobb volt, ám ezektől és néhány szépen kiénekelt magas hangtól eltekintve (bár ezek sem igazán jöttek át a zenekaron) csak azt tudom mondani, hogy hiba volt a fiatal énekest ennek a pokolian nehéz szerepnek kitenni. Vélhetően a hangi nehézségeknek köszönhető bizonytalanul is mozgott a színpadon, nem találta a helyét, nem volt hiteles az alakítása, amiben talán ő maga sem igazán hitt.


020 resizeJelenet

 

hugenottak1 foto csibi szilvia
Röser Orsolya Hajnalka és László Boldizsár

A másik szereposztásban fellépő László Boldizsár esetében némiképp más a helyzet, hiszen ő spinto tenor. Méghozzá igen jó, amit már számtalan alkalommal bizonyított, olyan, súlyosabb tenor szerepekben is megállva a helyét, mint amilyen Canio, Kalaf és Manrico. Raoulként azonban halványabb teljesítményt nyújtott. A legmagasabb hangokat rendre falzettban énekelte, ami nem is feltétlenül lett volna baj, de ezek a falzett hangok nem igazán sikerültek szépen. A hang nem volt elég átütő erejű a középső lágéban sem, és hiányoltam a dinamikai árnyalatokat (ahogyan Boncsér Gergelynél is). Az énekes leginkább az utolsó felvonásban győzött meg, vokális szempontból is ekkor éreztem a legjobbnak. A színészi alakítására viszont nem lehetett panasz, lendületesen, őszintén átélve tolmácsolta Raoul figuráját. El tudom képzelni, hogy ma Magyarországon ezt a szerepet nála senki nem tudja jobban elénekelni, de még így is csak egy közepes színvonalú produkciót hallhattunk.

Felmerül a kérdés, hogy nem lett volna-e jobb egy külföldi tenoristát meghívni, de amint arra fentebb utaltam, máshol sincs nagy választék. 

A Valois Margitot, Navarra királynőjét megformáló Kolonits Klára megérdemelten aratott hatalmas sikert. Bravúráriájában nem mindig énekelt ugyan kiegyenlítetten, de a felszabadult játék, önfeledt előadásmód és a könnyed (vagy legalábbis annak látszó és hallatszó) koloratúrák kifejezetten izgalmassá tették a produkciót, csakúgy, mint szereplését az előadás többi részében. Elegáns, előkelő királynő volt, egy jutalomjáték volt ez a számára.

A második szereposztásban Valois Margitként színpadra lépő Röser Orsolya Hajnalka játéka kimértebb, de szintén hiteles volt. Az énekesnő a háromvonalas C felett is lenyűgöző koloratúrákkal ajándékozott meg minket. Hangja ebben a lágéban erőteljesen, de gyakran igen harsányan szól, amivel tudomásom szerint megosztja a közönséget (nem is kapott akkora tapsot, mint kolléganője). Lehet, hogy érdemes lenne néha visszafogottabban, puhábban énekelnie ezeket a hangokat. Ettől függetlenül én azok közé tartozom, akiknek tetszik, amit a színpadon csinál.

Bár Valois Margité a bravúrária, a mű hősnője, igazi női főszereplője Valentine. Létay Kiss Gabriella kitűnően interpretálta az ártatlan, tisztalelkű, fájdalommal teli lány szerepét (azt hiszem, itthon nála jobban senki nem tudja az ártatlan, tisztalelkű, fájdalommal teli lányokat – például Liút, Micaëlát, Mimìt, Margitot – tolmácsolni). Szopránja szépen szárnyalt (bár a legmagasabb hangok néha tompábban szólaltak meg), játéka meggyőző volt a lírai és a drámai jelenetekben is.

A második előadás Valentine-je, Kriszta Kinga viszont számomra csalódás volt. A hang nem igazán jött át a zenekaron, a mélyebb lágéban erőtlenül szólt, a legmagasabb hangokat pedig rendre igen röviden énekelte. Hozzá kell azonban tennem, hogy az előadás előrehaladtával fokozatosan javult a teljesítménye: a negyedik felvonás Valentine-Raoul duettjében már jobb volt. Ekkor, illetve az ötödik felvonásban kezdtem végre azt érezni, hogy egy főszerepet énekel.

Marcelt Bretz Gábor alakította. (Mindkét estén őt láttam Marcelként, mivel – bár ebben az esetben is kettős szereposztás volt –, ő négy alkalommal lépett színpadra, váltótársa, Gábor Géza pedig valamiért csak kétszer.) A tőle megszokott rutinnal, magabiztosan, kiegyenlítetten, szép dallamvezetéssel (és feltűnően jó francia kiejtéssel) énekelt.  Marcel azonban mélybasszus szerep, Bretz Gábor pedig basszbariton, így a legmélyebb lágéban (például Marcel I. felvonásbeli áriájában) a hangja, előadása vesztett erejéből. Marcel egyébként a szövegkönyv szerint idős vagy legalábbis idősödő ember, Bretz Gábor pedig nem az; igazán kaphatott volna legalább egy ősz szakállat.


hugenottak2
Jelenet

 

hugenottak3
Boncsér Gergely és Létay Kiss Gabriella


Nevers szerepében Haja Zsolt – mint mindig – most is megbízhatóan, pontosan énekelt, de a szokottnál enerváltabbnak tűnt. Hiányzott az előadásából az a lendület, energia, ami őt máskor jellemzi. A másik „Nevers”, Sándor Csaba vokális szempontból jó volt, de nem kiemelkedő, színészi játékát tekintve viszont szépen kidolgozott alakítást nyújtott.

Saint-Bris gróf szerepében az első estén Cseh Antal, a másodikon Busa Tamás lépett színpadra. Előbbi részéről karakán, izgalmas interpretációt láthattunk, az énekes nyersebb hangja (amelyet egyébként a forte zenekari részek alatt is mindig lehet hallani) jól illett az általa megformált erőszakosabb karakterhez. Teltebb, melegebb színű baritonjával Busa Tamás egy szelídebb apafigurának tűnt, aki azonban a cselekmény előrehaladtával kellően kíméletlen is tudott lenni.

Urbain, a királynő apródja szerepében az első szereposztásban Balga Gabriellát, utóbbiban Heiter Melindát hallhattuk. Előbbi színesebben, játékosabban, és vokálisan is magabiztosan tolmácsolta a szerepet. Heiter Melinda is pontosan énekelt, ugyanakkor hangja erőtlenebb és színtelenebb volt, játéka pedig egysíkúbb.

Külön meg kell említeni a „katolikus urak” szólista énekesekből álló, színvonalasan megszólaló kis kórusát (a neveket lásd a cikk után, a színlapon!). Kissé hálátlan szerep ez számukra, de úgy tűnt, hogy élvezték a feladatot.

A kórus, mindenekelőtt a nagyobb szerepet kapó férfikar kiváló volt, erőteljesen és precízen énekeltek. (Hangilag nem lehetett panasz a női karra sem, de esetükben azért kikívánkozik belőlem egy megjegyzés. A kórustagoknak nyilván nem kell kitűnő színészeknek lenniük, de igen kiábrándító tud lenni, amikor egyes kórustagok – ráadásul a színpad elején felsorakozva, mint ahogy az történt most az egyik fináléban a női kar esetében – kifejezéstelen, merev arccal énekelnek, kizárólag a karmestert figyelve.)  

Az Operaház Oliver von Dohnányi által dirigált zenekara kitűnően játszott. Feszes ritmusok, remek tempók, jó összhang, végig kitartó összpontosítás, kifejező játék jellemezte őket. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy csak mostanában ismerkedtek meg a darabbal.

*

Az átgondolatlan rendezés, a szegényes színpadkép és a felemás zenei megvalósítás összességében egy közepes előadást eredményezett. Semmiképpen sem rosszat, ez az opera azonban többet érdemelne. Az alkotók nem igazán tudtak mit kezdeni Meyerbeer remekművével, de – mindenekelőtt az előadói gárdának köszönhetően – azért mégiscsak egy elfogadható színvonalú produkció jött létre. Reményeim szerint ez elég lehet ahhoz, hogy a közönség megszeresse a művet, és ahhoz, hogy itthon – ha a korszak más francia nagyoperáit nem is mutatják be – ez az egy, hibái ellenére is repertoáron maradjon.  

Csák Balázs

 

fotó: Berecz Valter, Csibi Szilvia


(lead-kép: Létay Kiss Gabriella és Bretz Gábor)

 

*

 

2017. október 28. és november 5., Erkel Színház


Giacomo Meyerbeer

A hugenották

 

Szövegíró: Émile Deschamps / Eugène Scribe

Díszlettervező: Horesnyi Balázs

Jelmeztervező: Kovács Yvette Alida

Koreográfus: Sebestyén Csaba

Magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit

Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane

Karigazgató: Strausz Kálmán

Az énekkart betanította: Csiki Gábor

Rendező: Szikora János

Karmester: Oliver von Dohnányi

Szereplők:

(A 2017. okóber 28-i és a november 5-i előadás szereposztása.)

Valois Margit, Navarra királynője - Kolonits Klára / Rőser Orsolya Hajnalka

Urbain, a királynő apródja - Balga Gabriella / Heiter Melinda

Saint-Bris gróf Cseh Antal / Busa Tamás

Valentine, Saint-Bris gróf lánya - Létay Kiss Gabriella / Kriszta Kinga

Raoul de Nangis, protestáns úr - Boncsér Gergely / László Boldizsár

Marcel, Raoul szolgája - Bretz Gábor

Nevers grófja - Haja Zsolt / Sándor Csaba

Cossé, katolikus úr - Kiss Tivadar / Mukk József

Tavannes, katolikus úr - Dékán Jenő

Thoré, katolikus úr - Cserhalmi Ferenc / Kőrösi András

De Retz, katolikus úr - Fülep Máté / Gradsach Zoltán

Méru, katolikus úr Laborfalvi Soós Béla / Erdős Attila

Maurevert, katolikus úr - Molnár Zsolt

Bois-Rosé, hugenotta katona - Kristofori Ferenc / Beöthy-Kiss László

Inas - Roska Dániel

1. udvarhölgy - Kerék Judit

2. udvarhölgy - Németh Mónika

Egy íjász - Búra Attila

1. szerzetes - Csiki Gábor

2. szerzetes - Zsigmond Géza

3. szerzetes - Fenyvesi Attila

1. protestáns párbajsegéd - Zsigmond Géza

2. protestáns párbajsegéd - Fenyvesi Attila

 

Km.: a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara