head main kritikak

„…egy fehér virágot a hajába…”

„…egy fehér virágot a hajába…”

Udo Zimmermann „Fehér rózsa" című operája az Armel Operafesztiválon. Kritika.

Egy operaelőadás, ahol nincs díszlet, nincsenek jelmezek, tulajdonképpen cselekmény sem igazán van, mégis „működik”, sőt! Mindez a rendezőnek, Anna Dreschernek, illetve a kitűnő előadóknak köszönhető, és természetesen a zeneszerzőnek, Udo Zimmermannak, akinek Weisse Rose (Fehér rózsa) című operáját a néhány éve megnyitott, modern, bécsi MuTh Színházban láthattuk az Armel Operafesztivál keretében június 30-án.

Az előadás koncepciójával a rendező 2015-ben elnyerte az Európai Opera-rendezői Díjat, most pedig már azt is tudjuk: a Fehér Rózsa kapta az idei Armel Operfesztiválon a Legjobb Produkció díjat.

*

A mű a Fehér Rózsa elnevezésű náciellenes mozgalom két tagja, a 24 éves Hans Scholl és három évvel fiatalabb húga, Sophie életének utolsó óráját dolgozza fel. A Fehér Rózsa tagjait 1943-ban tartóztatták le az ellenállási mozgalom központjában, a müncheni egyetemen, miközben a fiatalok épp szórólapokat osztogattak. Bebörtönözték, illetve halálra ítéltek őket. Ez lett a sorsa Hansnak és Sophie-nak is, akiket nem sokkal elfogásuk után guillotinnal kivégeztek.

A mű cselekményének helyszíne a Stadelheim börtön Münchenben. Az egyfelvonásos kamaraopera alig több mint egy órás, vagyis “valós időben” számol be a testvérpár börtönben töltött utolsó órájáról.

„Nincs cselekmény” – írtam fentebb. Ez persze így nem igaz, mert van, de a történések pszichológiai síkon zajlanak. A két fiatal érzései, emlékei, vívódásai, félelmei, lázálmai, reménye, reménytelensége adja a mű cselekményét.

A tizenhat jelenetből álló opera költői szövege különböző forrásokból állt össze. Wolfgang Willaschek librettista korabeli írásokból, naplókból gyűjtötte őket egybe.

 feher rozsa 1
Marion Grange és Wolfgang Resch


Az opera kamarazenekara tizenhat zenészből áll, de a hangszerek szinte soha nem szólnak egyszerre. Többnyire csöndes, szomorú, melankolikus muzsikát hallunk. Olykor egyetlen fúvós suttog egy dallamfoszlányt, máskor pedig csak a vonósok lehelletfinom pizzicatóit halljuk. A hangok néha dühösen „kitörnek”, de általában ilyenkor is csak néhány hangszer játszik egyidejűleg. A zenei szövet annyira tiszta, áttetsző, hogy minden hallható, ami a zenekarban történik. Zimmermann kivételes érzékkel egyensúlyoz az egyes hangszercsoportok, a fúvósok, az ütősök, a vonósok zenei blokkjai között. Kifinomult, érzékeny, érzelmes muzsika ez, de soha nem szentimentális.

A hangszerek esetenként természeti képeket is megfestenek, többnyire azonban a szereplők érzelmeit tolmácsolják, illetve erősítik fel: Sophie és Hans belső világát, lelki állapotuk ingadozásait, stádiumait, úton a percről-percre közelebb kerülő halálhoz. 

*

A nyitóképben a fiatalok a színpad két oldalán ülnek a földön egymással szemben. Az ütősök szaggatott, disszonáns, csapásszerű akkordjaival indul a darab, majd Sophie lassú, lírai, fájdalmas éneke következik („Adj fényt szemeimnek vagy meghalok….”). Amilyen sivár a színpadkép, annyira kifejező. Szinte végig sötét van vagy félhomály, többnyire csak az éppen megszólaló szereplő, esetleg a színpad egy-egy része van megvilágítva. 

A testvérpárt alakító szoprán és tenor olykor zenei kísérettel énekel, máskor anélkül, néha együtt, megint máskor monologizálva, és az is előfordul, hogy prózában szólalnak meg. A tizenegyedik jelenet pedig közjáték, ebben csak a zenekar játszik.

Visszatérő zenei motívumokat is hallunk, a legnyilvánvalóbb Sophie altatódalra emlékeztető dallama, ami különböző formában többször is felbukkan a műben.

*

A szereplők közül inkább Hans az, aki az őket körülvevő valós eseményekre is reagál. A második jelenetben például egy lányról (talán egyik mozgalombeli társukról) mesél: „Csak egy darabka kenyeret akart. És egy fehér virágot a hajába. Karja mozdulatlanul fekszik a fekete földön.” – énekli. (Az idézetek forrása Megyeri Léna magyar fordítása.) A rövid, megrázó nyolcadik jelenetben („Levágták a haját.”) pedig tőle tudjuk meg, hogy épp mi történik Sophie-val. A tizedik jelenetben Sophie a régi barátokkal való újratalálkozást vizionálja, mire Hans egykedvűen, egy almát pucolva így felel: „Már mind mellettünk vannak…és várják a halált.” A megrendítő párbeszédet a vonósok gyászos dallamai kísérik, ebbe robbannak bele fortéban a zenekar rémisztő staccato akkordjai. 

 feher rozsa 2
Marion Grange és Wolfgang Resch


Sophie inkább befelé fordul, és jobban elszakadt már a valóságtól. Érzelmei szélsőségesebbek, mint testvéréé. Álmodozik, rémálmai vannak és gyakran réved a múltba. A negyedik jelenetben például fákról, virágokról, patakról, a Holdról és halottakról énekel. Ekkor jelenik meg a színpadon az egyetlen díszlet: egy papírcsíkokból készült függöny, ami középen lassan aláereszkedik; ezüstösen csillogó szalagjai a Holdat szimbolizálják. A testvérek ekkor közösen idézik fel gyerekkori emlékeiket, vidám kergetőzésük alatt táncos zenét hallunk. 

A függöny, mint egyetlen díszletelem a későbbiekben még fontosabb szerepet kap. A hatodik jelenetben, Hans csöndes monológja után gyönyörű tájat látunk rávetítve: zöld erdőt és mezőt, mögöttük pedig hatalmas, kékes árnyalatú színben pompázó hegyeket, havas csúcsokkal. A szólisták szép ívű legatói és az idealisztikus emlékkép erős kontrasztot képez a következő jelenettel, amikor a fiatalok visszazökkennek a valóságba.

A lány a főszereplő a hetedik jelenetben is, amely az opera egyik legmegrázóbb pillanata. A halálra rémült, egyre hisztérikusabb Sophie ekkor nem énekel, csak beszél. „Árnyékok közelednek felém… Lépések… közelebb, egyre közelebb.” – kiabálja, mialatt a zenekarban a lefelé ívelő dallamok fenyegetően növekvő hangerővel párosulnak, az egyre izgatottabb vonóshangzást mély dobok hangjai kísérik. Az idilli tájkép a háttérben lassan teljesen szétesik, szétfolyik, felismerhetetlenné válik. 

 feher rozsa 3
Marion Grange és Wolfgang Resch


Gyakran halljuk a testvéreket együtt is énekelni, amikor gyerekkorukra, szüleikre emlékeznek. A tizenkettedik jelenetben hangzik fel a mű talán legszebb, fájdalmas duettje. Sophie és Hans gyönyörű kettősét álomszép harmóniák és finom disszonanciák jellemzik. A duett előbb elcsendesül, majd az üstdob lüktető hangjai közepette egyre kétségbeesettebben erősödik, amit végül szinte boldog beletörődés követ („Mi a halál? Miért meneküljek előle…” – énekli Hans.)

*

A mű második felében kerül előtérbe a Fehér Rózsa mozgalom. A tizenegyedik jelenetben Sophie és Hans egy bőröndöt hoznak elő, benne papírokkal. A mozgalom kiáltványai lehetnek ezek, és a még mindig reménykedő fiatalok lelkesen rakosgatják ki a papírokat a földre. A zene villámsebessé válik, majd visszatér az altatóra emlékeztető csöndes, szomorú dallam: Sophie és Hans ismét visszazuhan a valóságba. Az utolsó előtti jelenetben azonban megint lázasan veszik elő a papírokat, de közben újra vízióik támadnak: „Éget a nap” – énekli Sophie, „Ki trombitál ott?” – így Hans. Döbbenetes kép következik: Sophie a színpad közepén kuporog a földön, a fiú mögötte áll a függöny szalagjaiba kapaszkodva. A hatalmas, sötét falak pedig két oldalról lassan közelednek feléjük, a jelenet végére szinte teljesen beszorítva őket. A falak közötti keskeny, magas fénycsíkban állnak a következő jelenetben is, amiben egy végső lemondást jelentő, egészen csöndes duettet hallunk.

 feher rozsa 4
Marion Grange és Wolfgang Resch


Az utolsó jelenet kezdete kétségbeesett, reményvesztett kiáltás: „Ne mondjátok, hogy a hazáért van! Ne hosszabbítsátok meg ezt az őrületet!” Ezt követően azonban Sophie és Hans ismét a papírjaikból kezdenek felolvasni, lelkesen és lelkesítően. Közben különös, indulószerű, majdnem vidám zenét hallunk, ami azonban inkább gúnyos, keserű, parodisztikus. Sophie és Hans hátraszaladnak (valószínűleg elvezetik őket). Egy recsegő lemezjátszó szólal meg, amiről Schubert A pisztrángjának halk, távoli dallamait halljuk. A „boldog békeidők” hangjai ezek, de a zene hirtelen megszakad…

*

A két énekes szólista feladata rendkívül nehéz. Végig, azaz több mint egy órán keresztül színpadon vannak, szólamaik betanulása pedig bizonyára nagyon komoly felkészülést igényel. Gyakoriak a hosszan kitartott, magas hangok, a váratlan hangközbeli ugrások pedig még a melodikusabb részeket is megnehezítik.

Ebben a produkcióban Hans szerepe volt a versenyszerep (az Armel Opera Fesztivál döntőjében a Legjobb Produkció mellett a Legjobb Előadóra is szavazott a zsűri.) Bár nem ő nyerte el a díjat, a Hansot alakító osztrák Wolfgang Resch kivételes teljesítményt nyújtott. Kellemes színezetű hangja végig tisztán, pontosan szólt, színészi játéka is hiteles volt. A szólam egyébként a bariton és a tenor regiszter kényes határterületén mozog, magas baritonok és mély tenorok egyaránt énekelhetik (Resch esetében az előbbiről van szó.) 

 feher rozsa 5
Marion Grange és Wolfgang Resch, középen a karmester, Kaspar Zehnder


Sophie szoprán szólama nagy hangterjedelmet, teherbíró képességet és Hanséhoz hasonló színészi kvalitásokat kíván. A lányt alakító Marion Grange valamennyi tulajdonsággal rendelkezik, szuggesztivitás tekintetében pedig még felül is múlta partnerét. (A francia énekesnő egyébként nem először lépett fel az Armel Operafesztiválon: 2014-ben a Legjobb előadó díjat nyerte el Suzanne szerepéért Christian Henking Figaro¿ [sic!] című operájában).

A Kaspar Zehnder által dirigált Biel Solothurn Szimfonikus Zenekar precízen, kifinomultan, átszellemülten játszott, ideális hangzást produkáltak. Játékuknak és az énekesek előadásának köszönhetően ezt a kivételes produkciót szinte stúdió minőségben élvezhettük.

Csák Balázs

fotó: Kállay-Tóth Anett 

Háttér


Udo Zimmermann (sz. 1943) német zeneszerző, karmester hét operát írt. Weiße Rose (Fehér rózsa) című művét 1967-ben mutatták be először a Drezdai Konzervatóriumban, a hivatalos bemutatóra pedig a következő évben került sor Schwerinben. A librettó a szerző testvérének, az ismert írónak és újságíró Ingo Zimmermann-nak munkája volt. A drezdai zeneszerző azonban 1986-ban teljesen átírta a művet, annyira, hogy nem is új változatról van szó, hanem új operáról, amelynek szövegírója Wolfgang Willaschek volt. A művet azóta számos operaszínpadon bemutatták, ideértve Bécset, Berlint, Zürichet és a Salzburgi Fesztivált. A Weiße Rose című operából két stúdiófelvétel készült, mindkettőn  a szerző vezényel.

- csb -

*
 

2017. június 30., MuTh Színház (Musik&Theater), Bécs, Armel Opera Festival

 

Udo Zimmermann

Weisse Rose (Fehér rózsa)

  
A Biel Solothurn Zenekar és Színház (Svájc) produkciója


Díszlet és jelmez: Hudda Chukri

Dramaturg: Maximilian Hagemeyer, Joëlle Jobin

Közreműködik: Sinfonie Orchester Biel Solothurn

Karmester: Kaspar Zehnder

Rendező: Anna Drescher


Szereplők:

Sophie Scholl – Marion Grange

Hans Scholl – Wolfgang Resch (versenyszereplő)