head main kritikak

A Traviata - kicsit másképp

A Traviata - kicsit másképp

A "Traviata" a Magyar Állami Operaházban. Kritika.

Anger Ferenc nem tud lemondani arról, hogy az általa rendezett produkciókban rendre legyen egy-egy polgárpukkasztó geg is, mint amilyen a mostani Traviata-előadásban volt Hófehérke szerepeltetése a balett-jelenetben és Alfredo az ismeretlenség homályából előlépő, félkegyelműnek maszkírozott lánytestvérének színpadra léptetése a második felvonásban.
A balettben ugyanis Hófehérkéé volt a főszerep, aki a Walt Disney által megrajzolt mesehős ruháját imitáló jelmezben táncolt szólót. A jelenet elején egy üvegkoporsóból bújt elő, majd a balett végén oda is feküdt vissza. A cigánylányok és a matadorok balettzenét kísérő kórusa természetesen egészen másról énekel, és nem Hófehérkéről, de mivel a jelenet nem kapcsolódik szorosan az opera cselekményéhez, az ötlet engem nem zavart. Ízlés kérdése, én jól szórakoztam. Maga a tánc pedig igényesen volt megrendezve (koreográfus: Venekei Marianna), és ez a lényeg. Az operák balett-betétjei amúgy is gyakran csak kötelező, kipipálandó feladatként szerepelnek a rendezői teendők listáján, pedig ha egy operaháznak olyan táncosok és koreográfusok állnak rendelkezésére, mint amilyen a Magyar Állami Operaháznak, érdemes jobban kihasználni a lehetőséget.

 

traviata 16 10 1
I. felvonás - Jelenet


Más a helyzet az ütődött hugicával (vagy nővérrel): az eredeti librettó szerint róla csak az idősebb Germont elbeszéléséből tudunk, most azonban apjával együtt ő is színpadra lépett egy molett, pirospozsgás hölgy képében, aki hatalmas vattacukrot szorongatott a kezében, majd a jelenet végén apjával együtt távozott. Ez viszont már nem csak ártatlan geg, ennek tétje van. Alfredo testvérének ilyen módon történő szerepeltetése ugyanis megkérdőjelezi a drámai szituáció hitelességét, hatással van a szereplők viszonyrendszerére, motivációik megértésére is. Meglehetősen komolytalan színben tünteti fel az öreg Germont-t, aki ezek szerint egy lüke lány kedvéért kívánja feláldozni fia és Violetta szerelmét, lerombolni kettejük szépen felépített életét, és igencsak méltatlan Violettára nézve is, hogy egy féleszű menyecske állítólagos házasságkötése érdekében kellene meghoznia élete legnagyobb áldozatát.

 

traviata 16 10 2
I. felvonás - Pasztircsák Polina és Balczó Péter


Az a baj ezekkel a provokatív rendezői ötletekkel, hogy messze jobban rányomják a bélyegüket az előadásra, mint amennyire az jelentőségüknél fogva indokolt lenne, és könnyen elvonhatják a figyelmet a produkció egyéb értékeiről. Tartok tőle, hogy most is sokan elsősorban Hófehérke vagy a vattacukorral belépő, agyalágyult bakfis miatt emlékeznek vagy hivatkoznak majd erre a Traviatára, ami nagy kár, mert az előadás amúgy komoly erényekkel bír: a rendezés ötletes, újszerű, és többnyire a zenei megvalósítás is színvonalas volt.

A látvány, a harsány, élénk, kontrasztos színvilág kifejezetten impozáns (látványtervező: Zöldy Z. Gergely). A háttérre vetített, folyamatosan változó, hullámzó fény-játékok, az üvegajtók (pontosabban az azokat imitáló plexiajtók) előtti lépcsőre terített vörös szőnyeg, a vajszínű, világoskék égbolttal és fehér felhőkkel díszített kanapé (amely szinte főmotívumként jelenik meg valamennyi felvonásban), a Violettáék vidéki házának nappalija mögött, a kertben zizegő sötétzöld lombok látványa szemet gyönyörködtető. (A kanapé színvilága egyébként a harmadik felvonásban is visszaköszön, ezúttal Violetta szoknyájának mintázatában, amit viszont erőltetettnek éreztem.)

 

traviata 16 10 3
II. felvonás - Pasztircsák Polina és Kelemen Zoltán


Határozott, átgondolt a díszlet is, a tárgyak a színes színpadi kavalkádban is egyértelműek. A hátul, U-alakban elhelyezett, kontúros, hatalmas méretű, nyitható üvegajtóknak fontos funkciója is van: az első felvonás báli közönségét gyakran mindössze árnyakként láthatjuk mögöttük, ilyenkor csupán Violetta, vagy ő és Alfredo marad a színpad előterében, mintegy zárójelbe téve az őket körülvevő világot. A használati tárgyak többnyire inkább jelzésértékűek, a rendező elsősorban Violetta és Alfredo személyére, érzelmi világára, lelkiállapotára, kettőjük viszonyára kíván koncentrálni. A második felvonásban – Flora estélyén – ugyan betódul az ajtókon a vendégsereg is, de igencsak közönyös és szenvtelen marad Violettával szemben: alig vesz tudomást a már földön fekvő nőről. Ebben a produkcióban egy a szokottnál is magányosabb Violettát láthatunk. Talán ezt a célt szolgálja az a rendezői megoldás is, hogy a színpadon jelenlévő báli meghívottakat ne a kórus tagjai alkossák, ők ugyanis ezúttal az oldalsó proszcénium páholyokban foglalnak helyet, onnan, távolról figyelik Violetta drámáját. (Az elhelyezéséből fakadóan sajátos, sztereó-hatású hangzást produkáló kórus így az élő produkciót meghazudtolóan pontosan énekelt, hiszen folyamatosan figyelhette a karmestert.)

A felvonások közötti átmenetek gördülékenyen zajlanak. Az első felvonás végén Violetta és Alfredo (aki – megint csak egy rendhagyó rendezői ötlettől vezérelve – a nő áriája alatt belépett a szobába) a kanapéra vetik magukat, amit fel is borítanak, a mögül bújik elő Alfredo és énekli el áriáját, immár a pár közös, vidéki lakhelyén. (Igaz, ennek az ötletnek ára van: a szünetre így csak a második felvonás első képe után kerül sor.) Az operát két részben adják elő: a második felvonás utolsó jelenete alatt újra betolják a színpadra a kanapét, a vendégek lassan kihátrálnak, becsukják az üvegajtókat, és folytatódik az előadás (a harmadik felvonás) a magára maradt Violettával.

 

traviata 16 10 4
II. felvonás - Kelemen Zoltán, Balczó Péter és a vattacukros lány


A jelmezek kortalanok, eklektikusak, így a történések ideje, a korszak is meghatározhatatlan. Engem ez nem zavart, nem gondolom, hogy a Traviata cselekménye, illetve mondanivalója annyira korhoz kötött lenne, de a konzervatívabb nézők számára minden bizonnyal hiányzik ebből az előadásból – mindenekelőtt az első és a második felvonás báli jeleneteiből – Verdi operájának 19. századi miliője. Anger Ferenc rendezésében más miliőben találjuk magukat, az események egy magányosabb, ridegebb valóságban zajlanak. "...magányosabb, ridegebb..." Violetta és Alfredo szenvedélyesek, forróvérűek, de kevésbé romantikusak (még kevésbé szentimentálisak), és rendkívül céltudatosak. A színpadkép, a kortalan jelmezek, a díszletek szimbolikus volta, Violetta emberi környezetének elidegenítése, illetve a két főszereplő interpretációja révén kétségkívül egy némiképp újraértelmezett – ha úgy tetszik, „modernebb” –, de igényesen kivitelezett és őszinte Traviata-produkció született.
A rendezés komoly hiányosságának tartom azonban, hogy a rendező nem igazán tudott mit kezdeni az idősebb Germont figurájával (erre később még visszatérek).

 

traviata 16 10 5
II. felvonás - Jelenet

A Violetta szerepében színpadra lépő Pasztircsák Polina érett produkciót nyújtott. Szép ívű, jól felépített alakításában pontosan nyomon követhetőek voltak a nő lelki- és fizikai állapotának változásai, árnyalatai. Az első felvonásban könnyed és nagyvilági (de egyáltalán nem közönséges) dámaként lépett elénk, a második felvonásban bájos, komoly, törékeny lány volt (pöttyös, egyszerű ruhája igen jól fejezte ki akkori lényét, visszafogott életét szerelmével, ahol már nem a csillogás, nem a külsőségek számítanak neki). A harmadikban zavart, zilált, rémült Violettát láttunk, a negyedikben pedig egy megtört és végtelenül elkeseredett, de még mindig elegáns nőt, aki a halál árnyékában, az elmúlástól rettegve is meg tudja őrizni tartását. (Szép volt a kép, ahogyan hófehér ruhájában feküdve szinte beleolvadt a vajszínű kanapéba.)
Kellemes színezetű, puha, lágy, csengő szopránja könnyedén, finoman gördül egyik hangról a másikra, de ez a kiegyenlített hang olykor túlságosan is az. Egyes drámai és érzelmi csúcspontokon nem tud elég erőteljes vagy nyers, így kellően hatásos lenni, ilyenkor is ugyanazt a bársonyos hangszínt halljuk. (Jó példa volt erre első felvonásbeli nagyáriájának [„Sempre libera”] befejezése, ahol egyébként magabiztosan énekelte ki a háromvonalas Esz-t, illetve Alfredótól való búcsúja [„Amami, Alfredo”] a második felvonásban: mindkettő „túlságosan szépre” sikeredett.)

 

traviata 16 10 6
II. felvonás - Jelenet


Alfredo szerepében Balczó Péter mind vokálisan, mind pedig színészi játékát tekintve magabiztosan, lendületesen formálta meg a karaktert. Az általa életre keltett ambíciózus figura talán kevésbé szerethető: az ezúttal rikító lila zakót viselő férfi a szokottnál célratörőbb és eltökéltebb, céltudatossága olykor már az erőszakosság határát súrolja. Tisztán, érces hangon énekelt, jól érthető szövegmondással, és meggyőző tudott lenni a líraibb jelenetekben is, mindenekelőtt a Violettával énekelt kettőseiben: az „Un di felice” és a „Parigi o cara” mindkét énekes részéről remekül, meghitten és ihletetten szólalt meg, szép pianókkal. (Az „O mio rimorso” végén viszont a tenorista kihagyhatta volna a magas C-t, amely most erőtlenül szólt.)

Az idősebb Germont szerepében fellépő Kelemen Zoltán ezen az estén számomra csalódást keltett. A kitűnő Verdi-bariton vokális produkciója most sem volt rossz, bár sötét, tömör hangja a tőle megszokotthoz képest fakóbban és enerváltabban szólt. Nagyobb problémát jelentett azonban a színészi játéka: alakítása egysíkú volt, motiválatlannak, fáradtnak éreztem. Igaz, az énekest a rendezés is nehéz feladat elé állította: az elegáns, tekintélyes idős úr helyett Alfredo apja ezúttal csizmában, egyszerű öltözetben lépett színpadra – leginkább egy vidéki gazdára emlékeztetett –, megterhelve ráadásul az őt kísérő tökfej lányával. Áriája nem volt igazán magával ragadó, az énekes itt sem tudott kibontakozni (bár ezúttal meg a karmestertől nem kapott elég segítséget: az ária, különösen annak első fele kifejezetten gyorsan, szinte indulószerűen szólt, nem adva lehetőséget az énekesnek érzelemmel teli, nagy legatókra).

 

traviata 16 10 7
III. felvonás - Pasztircsák Polina és Balczó Péter


Az előadás szereplői – ideértve a mellékszereplőket is – egy-egy teátrálisabb mozdulattól eltekintve végig természetesen mozogtak.

A Magyar Állami Operaház Madaras Gergely által dirigált (a darabot persze nagyon jól ismerő) zenekara precízen, összefogottan, ugyanakkor kissé tartózkodóan és kimérten játszott, hiányoltam a karmester részéről az innovatívabb, merészebb megoldásokat, az erősebb zenei kontrasztokat.

A Traviata új rendezését hibáival együtt is nívós, ötletgazdag, érdekes, értékes produkciónak tartom.

Csák Balázs

fotó: Rákossy Péter

 

 traviata 16 10 8
III. felvonás - Pasztircsák Polina

 

 ***

 

 2016. október 16., Magyar Állami Operaház

 
Verdi:


TRAVIATA

Opera két részben, három felvonásban


Szövegíró: Francesco Maria Piave


Látványtervező: Zöldy Z Gergely

Koreográfus: Venekei Marianna

Dramaturg, magyar nyelvű feliratok: Kenesey Judit

Angol nyelvű feliratok: Arthur Roger Crane

Karigazgató: Strausz Kálmán

Karmester: Madaras Gergely

Rendező: Anger Ferenc


Szereplők:

Violetta Valéry - Pasztircsák Polina

Flora Bervoix - Heiter Melinda

Annina - Markovics Erika

Alfredo Germont - Balczó Péter

Giorgio Germont - Kelemen Zoltán

Gastone - Ujvári Gergely

Douphol báró - Káldi Kiss András

d'Obigny márki - Fülep Máté

Grenvil doktor - Kiss András

Giuseppe - Gál János

Küldönc - Zsigmond Géza

Közreműködnek a Magyar Nemzeti Balett művészei: Tarasova Kateryna, Cottonaro Gaetano, Lajti Gábor, Genovese Mario, Szakács Attila, Okajima Takaaki, Morimoto Ryosuke / Mingardo Angela, Taravillo Carlos, Biocca Mark James, Genovese Mario, Cottonaro Gaetano, Okajima Takaaki, Morimoto Ryosuke