A szegedi Operaverseny utolsója versenydarabja Tobias Picker: Emmeline című operája volt november 15-én és 16-án.
Kitűnő darabot, nagyon jó rendezést, Kristin Sampson személyében pedig egy remek énekesnőt láthattunk.
Tobias Picker zeneszerzőt aligha ismerik nálunk sokan, az Egyesült Államokban azonban igen népszerű. Sokáig csak szimfonikus művek szerzőjeként volt ismert, első operája épp az Emmeline volt, amelyet 1996-ban mutattak be a Santa Fe Operában (a premieren a címszerepet az azóta nagy karriert befutó Patricia Racette alakította). Az 1996-os bemutatót a kritikusok és a közönség egyaránt lelkesen fogadta. Az Emmeline-t azóta több operaház is műsorra tűzte, Európában azonban most, Szegeden mutatták be először. (Az Emmeline-t követően Picker még három operát írt. Ezek: A fantasztikus Mr. Fox [1998], Thérése Raquin [1999/2000], és az Amerikai tragédia [2005/2006]).
Emmeline tragikus története kifejezetten operaszínpadra való. Picker, elmondása szerint egy dokumentumfilmet látott a televízióban Anyáink bűnei címmel, és ez adta az opera megírásának ötletét, amelynek librettóját azonban végül Judith Rossner hasonló témájú regényét alapul véve írta meg J. D. McClatchy. (Alföldi Róbert, a szegedi előadás rendezője egy korábbi nyilatkozatában „görög sorstragédiákat idéző történet"-ként jellemezte a cselekményt. Tobias Picker szerint a darab az Ödipusz-i történet, de az anya szemszögéből elmesélve…)
A cselekmény:
„
Első felvonás
1841, Fayette, Maine: Henry Mosher újabb gyermekét kényszerül eltemetni. Nővére, Hannah rábeszéli, engedje el vele legidősebb lányát, Emmeline-t, hogy a massachusettsi textilgyárban munkába álljon. Emmeline-t azonnal alkalmazzák, szállást pedig Mrs. Bass biztosít neki. Stephen Maguire - a gyártulajdonos veje - helyzetét kihasználva elcsábítja, és teherbe ejti az érzelmileg zavart lányt. Hooker, a műszakvezető Hannah nagynéniért küldet, vigye magával Emmeline-t. Hannah eltitkolja unokahúga terhességét, és azonnal nevelőszülőkhöz adja a ’bánatra született’ csecsemőt. Emmeline-nak még a gyermek nemét sem árulja el.
Második felvonás
Emmeline egyedül él otthon, minden kérőjét visszautasította. Mosher-ék otthonába azonban új lakó költözik, Matthew Gurney, akivel felkeltik egymás érdeklődését. A fiú harmonikán játszik Emmeline-nak, ő pedig olvasni tanítja Matthew-t. A fiú úgy dönt, vele marad és feleségül veszi. Az apa, Henry Mosher mindezt nem nézi jó szemmel, túl fiatalnak találja a fiút. Emmeline húga, Harriet is megbotránkozik vénlány nővérén.
Édesanyjuk halálakor még azzal is megvádolja, hogy elhanyagolta az anyjukat. A temetésre érkező Hannah néninek Emmeline bemutatja újdonsült férjét, akiben a nagynéni felismeri Emmeline eltitkolt gyermekét. Matthew halálra váltan elmenekül, Emmeline pedig befejezetlen, közös otthonukban immár végleg egyedül maradva várja vissza - a fiát."
(Forrás: Operaverseny)
Az Emmeline zenéje a modern művekhez kevéssé szokott hallgató számára is viszonylag könnyen befogadható. Dallamos, tonális zene, a disszonáns részek is inkább az adott jelenet hangulatát hivatottak jellemezni (ilyenek például a gépek zaját idéző hangok a gyári jelenetben).
A hangszerelés szellemes és sokszínű (zongora és szájharmonika is van benne). Soha nem öncélú, végig a mondanivaló és a hangulat kifejezésének szolgálatában áll. Elsősorban az énekhangok dominálnak, és bár a szólamok „jól énekelhetőek", a széles dallamívek és legatók komoly hangi követelmények elé állítják az énekeseket, elsősorban a címszereplőt.
Több angolszász kritikus az „amerikai modernizmus", illetve az „amerikai minimalizmus" pozitív példájaként emlegette a művet, mások „neo-romantikus" műként jellemezték, és az opera többek szerint Sztravinszkij, Bartók, Copland, sőt, Philip Glass hangzásvilágát idézi. (Érdekes, engem legalább annyira emlékeztett Puccinira is. A bevezető harmóniák a Köpeny kezdő motívumainak hangulatát, a zárójelenet pedig az Angelica nővér fináléját idézte fel bennem.)
Néhány szó a rendezésről (amelyről már a New York Times és a Wall Street Journal is elismerően nyilatkozott, miután a művet néhány héttel ezelőtt bemutatták New Yorkban.)
Alföldi Róbert sokat kockáztatott. A díszlet többnyire csak fel-le mozgó fekete és fehér vásznakat jelentett, valamint néhány széket. És bár ezt a monotóniát megtörte egy-egy szellemes megoldás (pl. a székek zsinórokon történő ide-oda mozgatása, vagy a fények játéka), valamint a kórustagoknak a - gyakran a vásznak mögött történő, csak árnyékokként látszó - mozgatása, alapvetően a „belső történéseknek" kellett vinniük a cselekményt. Kockázatos volt mindez az énekesekre nézve is, hiszen látványos díszletek és jelenetek híján a figyelem szinte végig csak rájuk összpontosult.
Alföldi tehát kockáztatott, és nyert. A minimális színpadi kellék, díszlet és jelmez egy pillanatig sem keltett bennem hiányérzetet, a mű végig lekötötte a figyelmemet. A rendezés egyetlen mozzanata sem keltette a fölöslegesség érzetét, a darab egy pillanatra sem vált unalmassá. Az egyes jelenetek megrendezése ugyanis végig a mondanivaló szolgálatában állt, visszafogott, de hangsúlyos, és gondolatgazdag beállítások követték egymást. Ami szerintem Alföldi célja lehetett - megteremteni a feltételeket, a közeget ahhoz, hogy ez a kitűnő mű „magától" hasson a nézőre -, megvalósult. A látszólag egyszerű színpadkép mögött valójában aprólékosan kidolgozott és átgondolt jelenetek sorát láthattuk, a fent említett kevés eszköz (fények, a szereplők mozgatása) nagyon is elég volt ahhoz, hogy felszínre hozza a mű értékeit. A darab katartikus hatást keltett, és a közönség óriási vastapssal jutalmazta az előadást.
Ehhez persze szükség volt az énekesekre is, akik közül a címszereplő Kristin Sampsont kell elsőként kiemelni. Az amerikai szopránt már a tavalyi döntőben is láthattuk (Adriana Lecouvreur szerepét énekelte), és rám akkor is, most is nagyon jó benyomást tett. Emmeline szólama rendkívül nehéz: nagy hangterjedelem és hangerő, biztos magasságok és kellő kifejezőerő egyaránt kell hozzá. (Megjegyzem: a rendező sem könnyítette meg Sampson dolgát, akinek nem egyszer fekve, sőt: egy ládán fekve és a fejét a ládáról hátrafelé lelógatva kellett énekelnie…). Sampson nem csak megbirkózott a feladattal, de ennél jóval többet is nyújtott: egy hangilag magabiztos, ugyanakkor mélyen átélt alakítást, erős színpadi jelenléttel és kisugárzással. (Az előadás végén az énekesnő sírva jött ki meghajolni: produkciója alapján nyugodtan mondhatom, hogy a könnyei is őszinték voltak.)
A Matthew Gurney-t (Emmeline fiát) alakító Nyári Zoltán szereplése nem volt annyira kiemelkedő, mint Sampsoné, de a magyar tenorista derekasan helyt állt. Nem tudom, hogy a szerző pontosan milyen tenorhangot képzelt el erre a szerepre, de nekem úgy tűnt, hogy egy drámaibb hangot, mindenesetre súlyosabbat, mint amilyennel Nyári Zoltán rendelkezik. A magyar tenor ennek ellenére végig tudta énekelni az egyébként igen magasra írt szólamot, de ennél is fontosabb, hogy nem hiányzott az előadásából a kellő átélés sem. Nyári Zoltán megnyerő személyiség, aki hamar belopta magát a nézők szívébe, és nincs híján a színészi képességeknek sem. Nem egy óriási hang, és operetténekesi múltja is érezhető olykor az éneklésében, de a fentebb említett pozitív tulajdonságok ellensúlyozták ezeket.
A harmadik versenyszerep Emmeline bigott nagynénjének, Hanna Watkins-nak a szerepe volt, amelyet a Kolozsvári Állami Opera énekese, Iulia Merca alakított - kiválóan. Bár a szerep kevésbé látványos, mint Emmeline szerepe, hangilag nagyon jó produkciót hallhattunk (szép mély hangokkal), és egy nagyon hiteles színészi alakítást.
A kisebb szerepek közül ki kell emelni Lisa Chavez-t (Mrs. Bass), aki a tavalyi döntőben is itt volt, a szerepét igen karakteresen előadó Zeffin Quinn Hollis-t (Maguire), valamint a kellemes hangszínű basszust, Sam Smith-t (Henry Mosher szerepében). A lelkészt alakító Peter Cambell basszista számára viszont túl mély volt a szólam, amely kifejezetten mélybasszus hangra van írva.
Dicséret illeti a női kart (amelyben több, kisebb szóló szerep is van) - karakteres játékuk színessebé tette az előadást.
Bár egy olyan műnél, amit először hall az ember, nehezebb feladat a zenekari produkció megítélése, itt egyértelmű volt, hogy Samuel Bill karmester biztos kézzel tartja össze a produkciót, amelyhez méltó partner volt a Pannon Filharmonikusok zenekara.
Csák Balázs
(Fotók: Dusa Gábor)
Szegedi Nemzeti Színház, 2009. november 17.
Operaverseny és Fesztivál a Mezzo Televízióval
Tobias Picker:
EMMELINE
Opera két felvonásban
A szöveget Judith ROSSNER regénye alapján J. D McCLATCHY írta
Versenyszerepek:
Emmeline Mosher (szoprán) - Kristin SAMPSON (USA)
Matthew Gurney (tenor) - NYÁRI Zoltán (Magyarország)
Aunt Hannah Watkins (mezzoszoprán) - Iulia MERCA (Románia)
További szereplők:
Mr. Maguire - Zeffin Quinn HOLLIS
Mrs. Bass - Lisa CHAVEZ
Henry Mosher - Sam SMITH
Hooker - David GAGNON
Sophie - Antoni MENDEZONA
Harriet Mosher - Christina ROHM
Pastor Avery - Peter CAMPBELL
Ella Burling - Kristen LAMB
Simon Fenton - Stephen LAVONIER
Női kar: Maria Elena ARMIJO, Dianela ACOSTA, Diana EL, Antonina ERMOLENKO, Linda GARRITY, Leanne GENNACO, Sarah KENNEDY,Antoni MENDEZONA, Molly MUSTONEN, Rebecca GREENSTEIN, Margaret PETERSON, Sara PETROCELLI, Olga XANTHOPOULOU
Sarah Mosher (Emmeline édesanyja; Próza) - Selena MORETZ
Mrs. Maguire (Próza) - Selena MORETZ
Mr. Summers (Próza) - Daniel QUINTANA
Male Supers - Matthew KLAUSER, Sanjay MERCHANT
Közreműködik a Pannon Filharmonikusok, a fesztivál rezidens zenekara
Vezényel: Samuel BILL
Díszlettervező: John FARRELL
Jelmeztervező: DARÓCZI Sándor
Világítástervező: Susan ROTH
Ügyelő: Francesca DeRENZI
Ügyelő assziszens: Kelly BROWN
Dramaturg, tolmács: SZŰCS Anikó
Rendező: ALFÖLDI Róbert