A SZOMSZÉDVÁR HÓDÍTÓJA
A Bécsi Állami Opera vendégjátéka
Többen is világgá kürtölték a különböző portálok fórumain, hogy a Tavaszi Fesztivál utolsó koncertje életük legnagyobb Don Giovanni (tehát operai) élménye volt. E "markáns" álláspontnak bizonyára korábban látott (és szeretett) előadásokkal való összehasonlítás adott "mélységet". Vegyük tehát észre a kijelentésben a referenciális mozzanatot!
Mások meg azon morfondíroztak, hogy vajon mikor lesz a Magyar Állami Operaházban ilyen színvonalú Don Giovanni előadás; s mivel arcizmuk sem rándult, úgy vélhetjük, hogy szerény óhajuk elrebegése közben nem jutott eszükbe, hogy itt és most a vendégek a hazaiak szövetségi kapitányának irányításával aratnak győzelmet, arról nem is beszélve, hogy az Operaház színpadán talán nem kellene operakoncerteket adni (függetlenül attól, hogy volna rá igény). Csakis a fentiek figyelembevételével csatlakozunk a közönség lelkesült részéhez: nagy zenei élményben, tanulságos operai estében volt része a Nemzeti Hangversenyterem közönségének, hála a fenomenális karmesternek (Fischer Ádám), a nagyszerű énekeseknek és az anyanyelvén megszólaló zenekarnak.
Lehet, hogy külön-külön kellene nekik megköszönni ezt az estét, hiszen nem alaptalan a gyanú, hogy a közreműködők kizárólag a saját legjobb tudásuk (saját legjobb megszokásuk, saját rutinjuk, stb.) szerint teljesítettek, egy régebbi, közösségi alkotómunka adaptálható részeredményét exportálták a budapesti koncertszínpadra. Vegyük hát észre itt is a referenciális mozzanatot, melynek ezúttal persze etikai vonatkozásai is vannak. (Az adaptálható részeredmények árusítását - mely ezúttal export is - nevezi a köznyelv hakninak.)
A befogadás referenciális jellege mellett elidőzve három kérdést kell megválaszolatlanul hagynunk. Milyen élménnyel távoztak a koncert után azok, akik most hallották először a művet? Milyen benyomások válnak referenciává a következő előadás értelmezésekor, azaz milyen elvárásokat támasztott az operakoncert? Kinek a tévedése nagyobb, a Don Giovannit alaposan ismerő rutinnézőé, vagy a friss szemmel operát kóstolgató, előbbiekkel együtt ünneplő "beavatatlané"? "...vajon nem volt-e maga az előadás is túlságosan felhőtlen?"
Az mindenesetre kiderült, hogy az operaszínház utáni vágyakozás nem kizárólag az önmegvalósító tévelygőnek (rendező), nem is a zeneileg bárdolatlan nézőnek, s nem is csak az akarnok esztétának pszichés szükséglete, hanem a zenéből, az énekes és a karmester habitusából következő természetes reflex.Miért ne követelnénk hát e reflexek működtetéséhez a legideálisabb környezetet, a legideálisabb szituációt, a leggazdagabb gondolatiságot, a legnívósabb zenei megvalósítást? Miért legyünk végtelenül elégedettek attól, ha csak egy - még ha az az egy történetesen a nívós zenei megvalósítás - elem van a helyén?
Némi gyanakvással kell tehát vizsgálni önmagunkat, ha vasárnapi szórakozásunkat felhőtlennek éreztük. S vajon a szórakozásunkhoz hasonlóan nem volt-e maga az előadás is túlságosan felhőtlen?
A címszerepben Ildebrando D`Arcangelo izmos hangkarakterrel énekelte végig szólamát. Végig ezzel az izomzattal énekelt, ami egyfelől énekművészetének karakteres és dicsérendő vonására tapasztotta füleinket, másfelől a figura egyoldalú megjelenítésére hívta fel a figyelmet. Ildebrando D`Arcangelo Don Giovannija teljes egészében az énekes elképzelést tükrözte, a figura mozarti gazdagságához ebben (talán a körülmények miatt is) nem kerültünk közelebb. Wolfgang Bankl Leporellóként a szerep majd’ minden komikus ziccerére lecsapott, jellemző, hogy Ildebrando D`Arcangelo az ő társaságában szabadult fel a leginkább. Ez is azt jelezte, hogy Don Giovanni ezúttal elsősorban a brahikban érdekelt. Krassimira Stoyanova olyan Donna Annát hozott, aki feltűnően kerüli Don Ottavio tekintetét, s ezzel tulajdonképpen egy mára szokásosnak mondható szerepfelfogást (a bűntudatos, az Ottaviótól zsigerileg idegenkedő fojtottan érzéki nőt) közvetített, tegyük hozzá, hogy mindez lenyűgöző vokalitással, nemes és átható hanggal, perfekt zenei értelmezéssel párosult. Don Ottavio (Saimir Pirgu szintén kulturált éneklést nyújtott) ennek megfelelően vált cselekvésképtelen értelmiségi figurává. Pirgu kevéssé kontúrozott alakításának köszönhetően mégsem vált a nézői megvetés, a gúny - vagy épp ellenkezőleg -, a szépelgő együttérzés tárgyává.
Aga Mikolaj alakításában Donna Elvira tragikus, gazdag személyiségként állt előttünk, kell ennél több? Hisztérikusnak, feleslegesnek, szánalmasnak is láthatnánk (ha láttatnák), ám úgy tűnik, hogy Mozart "hangjai" önmagukban erről nem szólnak. Tegyük a kezünket a szívünkre: nem jobb érzés - az egzisztenciális tanulságok zárójelbe tételével - Elvirát feltétlenül szeretni?
Alexandra Reinprecht butuska Zerlinát játszott, a művésznő mintha kezdene kinőni a szerepkörből. Masetto nagynénje lehetne. Nagy Zoltán éretlen személyiségű Masettót mutatott, keskeny, kissé magasra kalibrált hangon énekelt, az énekes (fiatal művészről van szó) hosszú út előtt áll még.
Molnár Szabolcs
2009. április 5.
Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Mozart:
DON GIOVANNI
A Bécsi Állami Opera koncertszerű előadása
Don Giovanni: Ildebrando D`Arcangelo
Kormányzó: Dan Paul Dumitrescu
Donna Anna: Krassimira Stoyanova
Don Ottavio: Saimir Pirgu
Donna Elvira: Aga Mikolaj
Leporello: Wolfgang Bankl
Zerlina: Alexandra Reinprecht
Masetto: Nagy Zoltán
Vezényel: Fischer Ádám