ePrivacy and GPDR Cookie Consent by TermsFeed Generator

head main kritikak

Doctor Atomic

Doctor Atomic

A Művészetek Palotája HD közvetítése a New York-i Metropolitan Operából, a Doktor Atomic című opera előadásáról. Kritika.

November 8-án John Adams Doctor Atomic című operájával folytatódott a Művészetek Palotája és a 125 éves Metropolitan közvetítéssorozata. (Az első Richard Strauss Saloméja volt, október 11-én.) Kiváló kép-, de kifogásolható hangminőségben jutott el az egyik legjelentősebb mai amerikai szerző műve a budapesti közönséghez, a hiba azonban nem a közvetítő vonalban volt, a rögzítés technikai apparátusa mutatkozott alulméretezettnek. Ez meglepő, hiszen a Metropolitan nem pénzkímélő produkcióiról híres (a Doctor Atomic mostani színpada is majd’ beszakadt a kellékekre, ruhákra, díszletekre, kórusra és statisztériára költött dollárok alatt), a képfelvétel (a mozgatható kamerák száma, a világítás) kielégítő, a hangfelvétel viszont igen gyenge volt. Vagy rosszul lettek bemikrofonozva a szereplők és a színpad, vagy a kimenő hangot keverték ügyetlenül. A hangzás tömegét - elsősorban a kihelyezett gyenge hangszórók miatt - kevéssé érzékelhettük, de a zenekari színekről így is többé-kevésbé hiteles képet alkothattunk. A budapesti közönség - függetlenül a fordítás minőségétől - hálás lehetett, hogy az előadást magyar feliratozással követhette.

Nem tudom, hogy háttér információk híján mennyire lehetett Adams művét a helyén kezelni. Gyanítom, hogy az alultájékoztatás (és alultájékozottság) miatt a közönség többsége úgy vélhette, hogy Adams operája művészi kudarc. Ezzel a megérzéssel nem tudok vitába szállni, magam is úgy láttam, hogy bár a Doctor Atomic is a korábban jó színházi lehetőségeket teremtő adamsi recept alapján lett kifundálva, a végeredmény kevéssé lett meggyőző.

 

 

Robert Oppenheimer szerepében: Gerald Finley
(fotó: Művészetek Palotája / MET)

 

 

Adams zenéje a Nixon Kínában, a Klinghoffer halála, az El Nińo, az On the Transmigration of Souls idehaza is elérhető felvételei (videó, DVD, CD) alapján nem ismeretlen a hazai közönség számára. E négy kompozíciót azért is kell külön megemlíteni, mert a műfaji különbözőségek ellenére nagyon is közel állnak egymáshoz. Bár operákról, oratóriumról (El Nińo), rendhagyó requiemről (On the Transmigration of Souls) beszélünk, a szövegkönyv (dokumentumok, költemények, vallásos iratok sajátos kollázsa) kialakításának technikája, valamint "üzenete" mégis mindegyik esetben igen hasonló. Maga az "üzenet" - az emberiség valamiféle közös "transzcendencia" élményére alapozva - vallásos-mitikus metaforákba, szimbólumokba csomagolva jelenik meg. A választott szövegtechnika azonban sok veszélyt hordoz magában. "A kompozíció szerkezete az oratórium hagyományából vezethető le." Az "isteni" homályosság révén ugyan elkerülhető lenne, hogy a mű a maga üzenetét túlságosan is direkt módon fogalmazza meg, másfelől viszont épp ez a homályosság teremti meg e gyakran naiv szövegkönyvek metafizikai lilaságát. Utóbbinak a Doctor Atomic kifejezetten kínos pillanatokat szentel. A szövegkönyv jellegéből is adódik, hogy a műfaji címkétől függetlenül a felsorolt művek elsősorban oratórikus alkotások, szerencsésebb, ha az előadás éppen ezért nem színházi eszközökre, hanem "csak" dramatikus jelzésekre hagyatkozik.

A kompozíció szerkezete, a hivatkozott zenei tónus, a formai tipológia, a drámai vonalvezetés (az akciók, a konfliktusok, a statikus helyzetek elrendezése; egyáltalán: a történet státusza) sem az opera, hanem az oratórium hagyományából vezethető le. Mindez nem esztétikai túlértelmezés, hanem magának a zeneszerzői koncepciónak a fundamentuma. Így van ez a két hivatkozott operában, különösen a Klinghoffer halálában is. A hivatkozott művekhez hasonlóan ez is valóságos, a közelmúlt történelmére igen jellemző eseményt dolgoz fel, melynek végkifejlete mindenki számára ismert. A cselekmény kulminációja ugyanis egykor szalaghír volt a sajtóban: "Nixon megállapodott a kínaiakkal", "Felrobbantották az első kísérleti atombombát", "A túszejtő arab terroristák kivégezték a luxushajó egyik amerikai/zsidó utasát".

 

 

A szerző: John Adams (fotó: Deborah O'Grady)

 

 

Klinghoffer mártíromsága nem megváltó halál, ám ettől függetlenül a zenei forma (nagyszabású nyitókórusok, statikus áriák, hatásos zenekari közjátékok) szándékoltan sok rokonságot mutat a Máté passióval. (A szövegkönyv ráadásul tele van bibliai utalásokkal.) A mű első előadása (rendező: Peter Sellars) is ezt a rokonságot erősítette, a rendező (híven a zeneszerzői koncepcióhoz) nem az események krónikása, hanem az esemény metaforikus/szimbolikus/ teológiai tartalmainak kibontója volt. A szokásos elvárással szemben Sellars akkor nem mozgalmas színházi eseménysort, nem akciókat, nem valóságos drámai konfliktusokat rendezett, hagyta a zenei logikát, az oratórium-dramaturgiát érvényesülni. Nem is igen tehetett mást, hiszen a darab időkezelése is szokatlan hatást gyakorolt volna (Tihanyi László Genitrix című darabja igazolta azóta, hogy a komplex időkezelés operaszínpadon sem megvalósíthatatlan). A Klinghoffer halálából később készült cselekményes (és sikeres) adaptáció is, igaz, ez már film volt.

Sellars és Adams felfedezte, hogy ebben a nem színházi formában egy újszerű operajátszási lehetőség rejlik, tulajdonképpen megjósolták a koncertszerű operajátszás rendezői divatját. Amikor Peter Sellars szövegkönyvíróként elgondolta a Doctor Atomic struktúráját, lényegében a Klinghoffer halálát szerette volna megismételni. A darab megelőző rendezései (San Francisco, Chicago, Holland Nemzeti Opera) többé-kevésbé igazodtak Adams sajátos színpadi nyelvéhez, természetesen leginkább a premier Sellars-rendezése adta vissza a szerzői szándékot.

 

 

A szövegíró: Peter Sellars

 

 

A New York-i előadás pedáns, pompás és szemlegeltetésre hivatott naturalizmusa első ránézésre a mű félreértéséről árulkodik. Helyesebb lenne azonban úgy fogalmazni, hogy ez a rendezés nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a néző félreértse a művet, s a mű szerkezeti sajátosságait hibaként értékelje. Mindenesetre imponáló, hogy a közönség azt hiheti, hogy a ruhák (pongyola, öltöny, egyenruha) a cselekmény idejében (1945. június-július) készültek, a bomba mérethű másolata az eredetinek (a szünetben vetített dokumentumfilmben látszik, hogy még a bomba testére erősített kábelek, csatlakozók is épp úgy néztek ki, mint most a Metropolitanben), a kellékek (egy notesz, egy levél, egy cigaretta, egy öngyújtó, egy bádogbögre, egy létra) valóságosak. "...több köze van a hollywoodi filmek filozófiájához..." Igaz, ennek a teremtett valóságosságnak nem sok köze van a színházi illúzióhoz, annál több a hollywoodi filmek filozófiájához. A férfiak megállás nélkül dohányoznak, éppúgy, mint a Mad Men (idehaza Reklámőrültek) csúcsmenedzserei, a második felvonás bomba-ellenőrző jelenete pedig (ebben "ludas" a filmzeneszerű zenekari közjáték is) hamisítatlan Indiana Jones képsor lehetne.

Az opera főszereplője Robert Oppenheimer, a Manhattan Terv tudományos vezetője, a Los Alamosban dolgozó tudóscsapat irányítója. A történet az első kísérleti atombomba felrobbantása előtti napokban játszódik. A kirajzolódó (vagy inkább csak felvázolt) konfliktusok a tudomány, a magánélet, a politika és a katonai szempontok összeegyeztethetetlensége körül forognak, természetszerűleg tézisdrámához vezet az ilyesmi. Adams próbálta kikerülni ezt a veszélyt. Eredetileg Oppenheimer Faustként (az új mexikói sivatagba száműzött Faust egyben Mózes is) jelent volna meg, aki egy tudósokból álló, racionálisan, az ész és az egyenlőség elvei alapján működtetett új királyság megálmodója és vezetője. A filozófusok világa ez, ahol végül egy olyan eszköz készül el, mely milliók halálát okozza. Ebből a tíz évvel ezelőtti tervből (szerencsére) szinte semmi sem valósult meg, de Oppenheimer figurája sokat megőrzött az eredeti elgondolásból.

Sellars dokumentumokból, versekből és vallásos szövegekből gyúrta össze a librettót. A feliratozásból lehetett sejteni, hogy a szereplők néha idéznek, ám a budapesti néző aligha tudta, hogy éppen miből, csak azt érzékelte, hogy furcsa, zavaros és feszengést okozó szövegek hagyják el a szereplők száját. Már-már nevetséges volt az Oppenheimer házaspár első felvonásbeli duettje, amikor Kitty egy Baudleaire-verset idéz. Az operaszöveg más helyein is felbukkannak John Donne vagy Muriel Rukeyser versek, vagy egy részlet a Bhagavad Gitából, illetve egy tewa indián népdal. (Mindez egy passiójáték keretében nem lenne annyira furcsa, arról nem is beszélve, hogy erről a magyar nézőt tájékoztatni is lehetett volna...)

 

 

Jelenet a Dr. Atomic 2005. évi San Francisco-i ősbemutatójából
(fotó: Terrence McCarthy)

 

 

Az opera nyitókórusa egyértelműen jelzi, hogy ne hagyományos színházi előadásra, hanem misztériumjátékra számítsunk. A "credo" szövege illik a misztériumhoz: hiszek az anyag energiává és az energia anyaggá válásában. Valamivel később az is világossá válik, hogy a szereplők tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a kísérlet után "semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen", a világ meg fog változni. Az emberiség nagy sorsfordító pillanata előtt állunk, a dráma éppen abban áll, hogy e pillanat súlyát miként viselik az ilyen helyzetben szükségszerűen tapasztalatlan szereplők. Ám a darab - főleg ebben a rendezésben - sajnos állandóan arra tereli a nézőt, hogy tudós és katona, meteorológus és tábornok (előbbi a rossz időjárásra való tekintettel próbálja meg halasztatni a robbantást), hivatás és magánélet villongásait lássa, illetve fizikusok dürrenmatti dilemmáit. Utóbbit elsősorban Teller Ede képviseli. Először morális kétségeit fogalmazza meg, majd tudományos érvekkel próbálja megakadályozni a robbantást. (A tudományos érvelés a lojalitással ellentétes magatartás - tudjuk meg a tábornoktól...) Előkerül a filmekben, visszaemlékezésekben gyakran idézett érv is, hogy a számítások alapján a robbanás akár a föld teljes légkörét is meggyújthatja. Végül Teller cinizmusba menekülve próbálja túlélni az erkölcsi nyomást: a kísérlet előtt egy-dolláros fogadásokat köt a bomba teljesítményére.

A színházi gépezet nehézkesen csikorog az első felvonásban, a zene is ihlettelen puzzle, kivéve a felvonás fináléja, Oppenheimer fausti áriája. "A zene ihlettelen puzzle..." Felteszem, hogy a jelenet zenéje Adams első ötletei közül való. Eredeti, hatásos, passió- és operakörnyezetben is működik. Felépítése tüntetően barokkos. A strófákat (!) remekbeszabott zenekari ritornello keretezi és választja el, a strófák zenéje pedig passacagliaszerűen lett kialakítva. A zenei minőség szempontjából ez a részlet kisebb fordulópontot hozott, a második felvonást egy szellemesen kialakított duett (illetve tercett) indítja. Kitty Oppenheimer szobájában vagyunk, jelen van Pasqualita, a tewa indián takarítónő. Kitty magánéleti félelmeit fogalmazza meg, Pasqualita mitikus dala egyszerre szól világteremtésről és világvégéről (ld. El Nińo), az ezzel párhuzamosan futó jelenetben pedig az egyik tudós-mérnök praktikus és globális kétségeiről, félelmeiről énekel. Amikor ezek után a robbantás elérhető közelségbe (egy óra) kerül, az opera mind a kvázi-cselekmény, mind a szimbólumok szintjén leül, zeneileg is az adamsi rutin mozgatja.

 

 

Robert Oppenheimer szerepében: Gerald Finley
(fotó: Művészetek Palotája / MET)

 

 

A produkció zenei színvonala példás. "A produkció zenei színvonala példás." A főszerepet éneklő Gerald Finley tökéletesen uralta a figurát, hallható és látható volt, hogy eddig minden rendezésben ő játszotta. Alakításának ívet adott. Az első felvonásban inkább ellenszenves, Tellerrel szemben valamiféle technokrata korlátoltság jellemzi. Feleségéhez fűződő viszonya is inkább sötétíti figuráját. Nagy áriájában alakul át, hogy a második felvonásban fausti értelemben tragikus figurává váljon.

Richard Paul Fink sem először bújt Teller zakójába, kevesebb lehetősége volt, de így is felépített alakítást kaptunk tőle. Sasha Cooke (Kitty Oppenheimer) igazi operai alkat és igazi operai szerepet is kapott. Ám a szerzői elképzelést (ő a darab igazi főszereplője) ebben a rendezésben nem tudta érvényesíteni, csak gyanítani lehet, hogy Cooke talán nem is bírna ezzel a feladattal. Tetszett még Eric Owens a kísérleti telep katonai vezetőjének szerepében. Korlátolt, de amikor fogyókúrájának nehézségeit ecseteli néhány perccel a sorsfordító pillanatok előtt, az valódi operai pillanat.

Van úgy, hogy a fotó-realisztikus ábrázolás éppen arra indítja a közönséget, hogy ne magát a történetet nézze, hanem annak mögöttes jelentését, vagy azt, amit ezzel az ábrázolási technikával "takargatnak". Most is lett volna erre lehetőség, de úgy tűnt, hogy a mű fogyatékosságai és a rendezés lényegében lehetetlenné tette a párhuzamos értelmezést.


Molnár Szabolcs

 

 

2008. november 7.
Metropolitan Opera House


(a Művészetek Palotája közvetítése)

 

John Adams:
DOCTOR ATOMIC

 

Szövegkönyv: Peter Sellars

 

Szereplők:

 

Robert Oppenheimer: Gerald Finley
Kitty Oppenheimer: Sasha Cooke
Leslie Groves tábornok: Eric Owens
Teller Ede: Richard Paul Fink
Robert Wilson: Thomas Glenn
Pasqualita: Meredith Arwady
Frank Hubbard: Earle Patriarco
Captain James Nolan: Roger Honeywell

A közvetítés háziasszonya és az alkalmi riporter Susan Graham volt

Metropolitan Opera Zenekara és Kórusa, vezényel: Alan Gilbert
Rendező: Penny Woolcock